- Min Hwa! Min Hwa! - szólongatott anya hangja. Résnyire nyitottam a szemem és mocorogni kezdtem a takaró alatt.
- Mi az? - nyöszörögtem álmosan.
- Ideje felkelned, kislányom - mondta anya. - Lassan dél.
- De olyan álmos vagyok - húztam a fejemre a takarót. Semmi kedvem nem volt felkelni azok után, ami tegnap történt. Anya lehúzta a fejemről a takarót.
- Úgy terveztem, hogy a kedvencedet csinálom ebédre, de nincs meg az összes hozzávaló. El kéne mennem a boltba, de a takarítás miatt nem érek rá. Elmehetnél a boltba, míg én kiporszívózok...
- Hurrá - mondtam unott hangon.
- Na ki az ágyból, hétalvó! - csapott anya a lábam szárára a takarón át. - Gyere, kapsz egy finom kávét.
Kávé. Felcsillantak a szemeim. Ha kávét ihatok, bármire képes vagyok. Lehúztam magamról a pöttyös takarómat és kikászálódtam a puha ágyikómból.
Este jóval elmúlt már éjfél, mire ágyba kerültem, de bármilyen fáradt is voltam, nem tudtam elaludni egyhamar. Egyfolytában csak a fülbevalóm és YoSeob járt a fejemben. Beszélgettünk, nevettünk és aztán beleborultunk a medencébe. Tisztára olyan volt, mint valami filmben. Yoseob olyan aranyos volt, egyáltalán nem volt dühös és aztán még a fülbevalómat is meg akarta keresni. De érdekes, hogy mikor a medence szélén álltunk, egyáltalán nem voltam zavarban, és olyan jó volt vele nevetni... Pedig máskor mindig zavarba jövök tőle.
Ezeken gondolkozva öltöztem fel és ittam meg a kávémat. Anya odaadta a bevásárlólistát, én meg előhoztam a biciklimet a tárolóból. Mikor elindultam a bolt felé, az új szomszédaink háza előtt mentem el. Fura, hogy majdnem egy hete itt vannak, mégse láttam őket még egyszer se. Visszahúzódó népek lehetnek.
Ráérősen karikáztam a bolt felé, miközben a gondolataim megint elkalandoztak. Apára gondoltam, és arra, hogy mi lenne, ha még mindig élne, ha itt lenne velünk. Biztosan szép életünk lenne együtt, és erre a gondolatra fájdalmasan dobbant meg a szívem. Ha még élne.. Ha... Mindig ott van az a "ha" és tudtam, hogy az egész csak álom, mert már sosem lesz úgy.  Apa 14 éve elment és már sosem jön vissza. De most, hogy az egyetlen dolgot is elvesztettem, mai hozzá kötött, még sokkal jobban éreztem a hiányát.
Hirtelen egy nagy fehér-fekete valami tűnt fel előttem balról olyan sebességgel, hogy csak egy elmosódott foltként érzékeltem. Olyan gyorsan történt az egész, hogy már nem volt időm fékezni és csak a hatalmas csattanást hallottam, ahogy egymásba ütköztünk. A két bicikli összeütközésének hangos, fémes csikorgásától felállt a szőr a hátamon. Brr. Kis híján lebukfenceztem a bringámról, olyan erősen csapódtam a másikba, de aztán az oldalamra estem.
- Aú! - nyögtem, ahogy megpróbáltam feltápászkodni a földről. Fájt a karom.
- Aú! - mondta egy másik hang is, és ahogy odanéztem, egy fiút pillantottam meg. Remek, szóval őt gázoltam el. A srác felkászálódott a földről, közben a csuklóját fogta.
- Jól vagy? Nem esett bajod? - kérdezte és tett felém egy lépést.
- Én jól vagyok... izé... csak a könyökömet horzsoltam le - mondtam és szemügyre vettem az említett testrészemet. Vörös volt és enyhén vérzett. - De annyira sajnálom, nem figyeltem eléggé, csak mentem és... - sajnálkoztam, de a fiú félbeszakított.
- Az én hibám volt! - jelentette ki határozottan. - Te jöttél jobbról, de nem vettelek észre, ne haragudj, remélem, tényleg minden rendben.. 
Komolyan nézett rám, én meg nem tudtam nem észrevenni a szemében, hogy tényleg komolyan gondolja, amit mond.
- Jól vagyok - ismételtem meg magam, aztán a kezeire mutattam. - De a csuklód...
- Nem olyan vészes - mondta és közben megforgatta a csuklóját.
- Akkor jó - mosolyodtam el egy aprót megkönnyebbülésemben, hogy nem nyírtam ki félig megint valakit, aztán a földön heverő biciklim felé fordultam és ő is így tett a sajátjával. Felráncigáltam és szemügyre vettem a kormányt, hogy nem ferdült-e el. Hát de, ráadásul egy apró karcolást is észrevettem rajta.
- Úgy látszik, a találkozásunknak még emlékeztető jele is marad - szólalt meg a srác a saját bringáját vizsgálgatva. Odapillantottam és majdnem ugyanott, ahol az enyémen is, megláttam egy hasonló karcolást.
- Nekem is van - mutattam az enyémre. Elmosolyodott, én meg csak most vettem észre, milyen helyes srác. Nagyon szép sötét szemei voltak és volt bennük valami, nem is tudom mi, ami megfogott egy pillanatra, ahogy rám nézett. Azon kaptam magam, hogy visszamosolygok rá.
- Így talán nem felejtesz el, míg legközelebb össze nem futunk - mondta továbbra is vigyorogva, én meg csak néztem rá, mint borjú az újkapura. Felpattant a bicajára, de még visszafordult felém. - Vigyázz magadra!
Elhajtott, én meg úgy álltam ott, mint aki odaragadt. Meg mernék esküdni rá, hogy ez a srác, nem mellesleg igen helyes srác, az előbb szinte flörtölt velem. Szinte? Azt mondta, "remélem, nem felejtesz el"... Míg legközelebb össze nem futunk? Ugyan már, nyilván nem gondolta komolyan, hiszen hogyan futnánk már még egyszer össze egy ekkora városban csak úgy... Talán nem is érdemes vele foglalkozni - gondoltam, aztán folytattam utamat a bolt felé.

*

- Megjöttem! - állítottam be a konyhába teli szatyorral a kezemben.
- Szia, tedd csak le oda - mondta anya, épp a tűzhelynél szorgoskodva. - Kaptál mindent?
- Többet is, mint akartam - motyogtam és megmutattam neki a sebes könyökömet.
- Hát veled meg mi történt? - kiáltott fel anya.
- Összeütköztem egy másik biciklissel - magyaráztam.
- Szegény kislányom, hogy lehet az, hogy veled folyton ilyesmik történnek? - csapta össze anya a két kezét. - Tegnap is a medence...
- Mondd ki nyugodtan, hogy szerencsétlen vagyok! - forgattam a szemeimet. - Ahelyett, hogy kicsit sajnálnál... Mi lett volna, ha kitöröm a nyakam?
- Nagy baj. De most komolyan, odafigyelhetnél egy kicsit jobban és akkor nem történnének ilyesmik.
- Nem az én hibám volt - védekeztem.
- Na jó, menj, fertőtlenítsd le és tegyél rá egy tapaszt - küldött el anya.
Gyorsan leragasztottam a karomat, és már indultam volna felfelé a szobámba, mikor anya megállított a lépcső aljánál.
- Míg nem voltál itthon, gondoltam egyet és áthívtam egy kis uzsonnára Kiméket a szomszédból.
- Mit csináltál? - néztem rá. - Nem úgy volt, hogy ma takarítasz?
- Azzal már készen vagyok - legyintett -, és gondoltam, szép dolog lenne áthívni őket, hogy egy kicsit jobban megismerkedjünk, a múltkor is nagyon rokonszenvesek voltak...
- De nekem tanulnom kell, anya! - tiltakoztam. Semmi kedvem nem volt ma a szomszédokkal jópofizni, ráadásul egy rakás házim volt.
- Hát tanulsz most. Különben is csak késő délután jönnek át. Na ne légy már ilyen mufurc, csak egy órácska az egész, most már udvariatlanság lenne visszavonni a meghívást. És ki tudja, talán összebarátkozol a fiukkal.
- Persze, mert pont úgy ismersz te engem, mint aki parancsszóra barátkozik - morogtam. - Megkérdezhettél volna, mielőtt programot szervezel itt nekem....
- Jó lesz, meglátod.
Naná. Biztosan fantasztikus lesz. Már alig várom. Pff, kellett nekem arra gondolni reggel, hogy még nem láttam az új szomszédokat. Most láthatom őket, akár akarom, akár nem.

*

- Min Hwa, gyere már le, bármelyik percben itt lehetnek! - szólt fel anya az emeletre. Becsuktam a könyvem és lesétáltam a nappaliba. A dohányzóasztalon egy váza virág, kispárnák a helyén. Anya nagyon bekészült. Leültem a kanapéra, de fölösleges volt, mert abban a pillanatban csöngettek is. Anya izgatottan ment az ajtóhoz, én ott maradtam állva, ahol voltam.
- Áh, Kim Jin Ah, jó napot, jöjjenek csak be! - invitálta be anya a vendégeinket nagy hajlongás közepette. - Erre.
- Nagyon köszönjük a meghívást, Lee Min Seo - hallottam egy női hangot. 
- Én köszönöm, hogy eljöttek. Elég hirtelen ötlet volt, és reméltem, nem rondítok bele esetleg egy családi programba. Áh, és te is itt vagy, Myung Soo, nagyon örülök..
- Annyeonghasaeyo - szólalt meg egy fiú hang. Valahogy ismerősnek tűnt, mintha hallottam volna már valahol...
- Sajnos a férjem nem tud itt lenni, mert ügyeletes a kórházban. - hallottam megint Mrs. Kim hangját és végre feltűntek a nappali ajtajában. Elöl jött anya, utána Mrs. Kim, leghátul a fiuk.
- Ő a lányom, Lee Min Hwa - mutatott felém anya.
- Annyeonghasaeyo, Lee Min Hwa vagyok - hajoltam meg előttük, és mikor felnéztem, tátva maradt a szám. Ő az!!!!! Ő az a fiú, akivel ma összeütköztem!!! Sűrűn pislogtam, hátha rosszul látok, de nem. Mégis mekkora esély van rá, hogy PONT az az új szomszédom, akivel ma elgázoltuk egymást??! Egy a húszmillióhoz? Ezt nem hiszem el.. Ez biztos valami vicc, de.. hol a kandikamera, hmm, tessék mondani?
- Te vagy az?? - szólaltunk meg egyszerre a fiúval. Látszott rajta, hogy ő is nagyon meglepődött, szemei tágra nyíltak a csodálkozástól. 
- Öhm.. esetleg ti... ismeritek egymást? - szólalt meg az anyukája, miközben mi egymást bámultuk.
- Nem - mondtam. - Vagyis izé...
- Volt ma egy kis balesetünk - segített ki a fiú, aztán meghajolt felém. - Myung Soo vagyok.
- Min Hwa - mutatkoztam be én is. Nem bírtam visszafolytani egy mosolyt, és ezt ő is meglátta és viszonozta, mire éreztem, hogy elpirulok.
- Baleset? Úgy érted... csak nem a bicikli? - kérdezte anyukám. Bólintottam. - Hű, ki gondolta volna.. micsoda véletlen!
Hát tényleg az! Véletlen... úgy érzem, a véletlenek mostanában kezdik átvenni a fejem felett az irányítást.
- Tényleg! - csatlakozott Myung Soo anyja is. - Myung Soo elmesélte, mi történt ma vele... Remélem, nem esett bajod - fordult felém.
- Nem, semmi bajom - ráztam a fejem. 
Végül leültünk, én és anya egymás mellé, velünk szemben Myung Soo és Kim Jin Ah.  Anya megkínálta őket teával és sütivel. Kellemesen elcsevegtek, nem is hittem volna, hogy ilyen jól  megértik egymást. Tulajdonképpen egy szót sem hallottam abból, amit beszéltek, mert igen komolyan el voltam foglalva... a nagy semmivel. Ott ültem a kanapén és próbáltam nem Myung Soora nézni, de ez elég nehéz volt, mivel közvetlen velem szemben ült. Mikor anya kérdezett tőle valamit, udvariasan válaszolt, én meg óvatosan rápislantottam. Mielőtt sikerült volna elkapnom a pillantásomat róla, rámnézett és.. huh, szó szerint fogva tartotta a szemeivel az enyéimet. Mintha a vesémbe látna - futott át az agyamon. Ez a fiú nagyon tud bámulni... Hirtelen melegem lett és képtelen voltam tovább ott ülni. Felpattantam, mire mindenki meglepve nézett rám.
- Ki kell mennem egy percre a ... konyhába - találtam ki valami kifogást. - Elnézést.
Kimenekültem a konyhába és gyorsan töltöttem magamnak egy pohár vizet. Mi a fene? Komolyan a saját otthonomban érzem magam zavarban egy idegen fiú miatt? De azok a szemek.. te jó ég, szinte ijesztőek.. ijesztően szépek és.. öm, na jó, hagyjuk...
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar újra találkozunk - hallottam magam mögött egy hangot pár perc elteltével. Lassan megfordultam. A konyhaajtóban, ki más, mint Myung Soo állt. - Anyukád már aggódott, hogy mi van veled...
- Én egyáltalán nem gondoltam, hogy még találkozunk - válaszoltam meg az első mondatát.
- Hogy van a könyököd? - mutatott a kezemre.
- Jól, köszi - önkéntelenül is megérintettem ujjaimmal a tapaszt. - És a te csuklód?
- Az is jól van - felelte, aztán mindketten elhallgattunk. Myung Soo lassan megköszörülte a torkát. - Hm...ümm... Hova jársz suliba?
Megmondtam neki.
- Ó, tényleg? Ősztől én is oda fogok járni - mondta.
- Miért, a mostani sulid nem jó?
- De .. csak túl messze van innen, ezért iratkozom át - magyarázta. - Nemsokára nyár, ezt az évet még kihúzom ott, aztán..
- Nem sajnálod, hogy el kell jönnöd? - érdeklődtem. Én sosem váltottam sulit, szóval nem tudtam, milyen érzés új gyereknek lenni, de nem is akarom megtudni. Mindig az újakat kínozzák...
- De... kicsit - mondta Myung Soo elgondolkodva, de aztán felderült az arca. -De legalább egy ismerősöm már lesz az új suliban, nem igaz? Nem leszek teljesen elveszett, ha te is ott leszel velem..
- Öhm.. aha - motyogtam valamit vissza. Ezek szerint.. örül annak, hogy egy suliba fogunk járni?
Ebben a pillanatban csörögni kezdett a mobilom, megszakítva ezzel a gondolataim menetét.
- Halló - szóltam bele.
- Naaa, pakolsz már? - hallottam meg Seung Mi izgatott, vidám hangját a túloldalról. 
- Pakolok? Hova? - kérdeztem vissza. Miről beszél?
- Na vajon hova! Hát a kirándulásra!
OMG. Na NE! Teljesen kiment a fejemből, hogy holnap 2 napos osztálykirándulásra megyünk!
- A nyavalyába! - kaptam a fejemhez, mire Myung Soo kérdőn húzta fel a szemöldökét. Elfodultam tőle és hallottam, ahogy Seung Mi magas hangon hitetlenkedik nekem a telefonba, hogy hogy felejthettem el.
- Na jó, megyek pakolni - köszöntem el Seung Mi-tól és leraktam a telefont. Elviharzottam Myung Soo mellett, aki még mindig ott állt a konyhaajtóban.
- Bocsi, de most nem érek rá - vetettem oda neki sietve.
- De... mi a baj? - követett, de nem válaszoltam.
- Anya! - nyitottam be a nappaliba kicsit nagyobb vehemenciával, mint amit nyugodtnak lehetne nevezni. Anya és Myung Soo anyukája ijedten kapták fel a fejüket. - Holnap kirándulni megyünk.. és totál elfelejtettem!