13. fejezet

Ma ballagás! - ültem fel hirtelen az ágyamban. A fejem úgy elkezdett sajogni, hogy majdnem vissza is dőltem, de nem tehettem, mert készülnöm kellett. Az orromon lévő ragtapasz nagyon gázosan nézett ki, legszívesebben el sem mennék így a ballagásra, de hát muszáj. Dong Woon-nak hála, tapaszos orral fogok virítani az osztályképen. Tsk.
- Te jó ég! Már ennyi az idő???
Gyorsan kifutottam a fürdőbe, hogy megmosakodjak és fogat mossak. Akkor lépett be Dong Woon, aki már fel volt öltözve, öltönyben, belőtt hajjal. Cöh, jellemző. Mikor kell ez? Míg ennyi mindent elintéz ...nekem órákba telne...
Szó nélkül odaállt mellém, és ő is elkezdte mosni a fogát. A tükörben vetettem egy pillantást rá. Vajon most mit gondolhat? A tegnapi incidens után én tuti, hogy nem fogok hozzászólni. Felesleges lenne megkérdeznem, hogy miért csókolt meg, ő megmondta kerek perec, hogy csak unatkozott. De ez vajon igaz? Nem olyan szórakozott az arca, mint szokott, inkább szomorú és ideges. Nem olyan, mint egy másnaposnak...
- Miért bámulsz, miközben fogat mosok? - kérdezte fogkrémes, habos szájjal, mire én elkaptam a tekintetemet és tovább mostam a fogam. A legjobb az lesz, ha észre sem veszem. Egyszerűen nincs itt...
Ingerülten vágtattam vissza a szobámba. Mi történik velem? Miért viselkedünk így? Hiszen megcsókolt! Kétszer is! Komolyan ennyire unatkozott? Ezt nem veszem be...
- Nyugalom Seo Ah! - fújtattam.
- Most már magadban is beszélsz? - kiabálta kintről Dong Woon.
- Ez a pasas rohadt elviselhetetlen...

- Seo Ah! - futott felém Ga In és Seung Min.
- Lányok!
Mind a hárman úgy öleltük meg egymást, mintha most találkoznánk utoljára. Részben ez igaz is volt...
- Nem akarom, hogy elmenjetek! - a könnyeim megeredtek, képtelen voltam visszatartani. Mégis úgy éreztem, hogy nem csak ezért sírok. Most jön ki rajtam a tegnapi sokk, amit Dong Woon okozott.
- Mi van az orroddal?
- Neki mentem az ajtónak, semmi komoly. - hazudtam, majd tovább vinnyogtam.
- Ne sírjatok, mert nekem is kell! - szipogott Ga In.
- Amúgy... - emelte fel a fejét Seung Min. - Hova tűntél tegnap? WooHyun azt mondta, hogy hazakísérted Dong Woon-t, mert annyira be volt rúgva, hogy menni is alig tudott...
A számat rágva elfordultam Dong Woon-ék felé, aki éppen JunHyung hátát csapdosta. Nem tűnt olyan vidámnak, mint szokott, hanem kissé depressziósnak nézett ki. Ennyire maga alatt van, amiért vége a giminek?
Hát persze, hogy észrevette, hogy őt nézem. Miért is ne?! Egy pár pillanatig egymás szemébe néztünk, majd ő elfordult és tovább beszélgetett a haverjaival.
- Seo Ah? Történt valami...? - kérdezte Seung Min gyanakodva.
- Mi? Ja, semmi. - vágtam rá túl gyorsan.
- Mondd el! - noszogatott Ga In is.
Nem voltam biztos benne, hogy jó-e ha elmesélem nekik a tegnapit, de végül is ...mit veszíthetek? Ők nem fogják elárulni senkinek, és úgyis elmennek... Ki kéne kérnem először a véleményüket.
- Menjünk arrébb, egy kicsit. - motyogtam. Mikor már épp belekezdtem volna a sztoriba, akkor tűnt fel WooHyun.
- Utoljára együtt a banda! - mosolygott, de mikor rám nézett rögtön aggodalmas lett az arca.
- Jól vagy? Fáj az orrod?
- Jól vagyok. - bólintottam.
- El kéne menned orvoshoz. Elkísérjelek?
Dong Woon pont akkor haladt el mellettünk, mikor WooHyun keze az orromon lévő ragtapaszt igazgatta. Úgy sétált el, mint aki legszívesebben mondana valamit, de végül elfordult és gyorsan elhúzott.
Valami okból kifolyólag, rosszul éreztem magam, ha Woohyun és Dong Woon egy légtérben volt. Csak úgy pattogtak a szikrák, tudtam hogy bármelyik pillanatban összetűzésbe keveredhetnek és akkor bunyó lesz. Tegnap is én ittam meg a levét. De sajnos csak homályosan emlékszem a dolgokra, azt viszont hallottam hogy WooHyun nagyon magyaráz valamit neki, és a hangjában ingerültség és keserűség keverékét véltem felfedezni. Ezen kívül nem sok minden maradt meg.
- Nem kell, köszönöm. - erőltettem magamra egy halovány mosolyt.
- De menj el, kérlek! - erősködött.
- Jól van. - egyeztem bele, majd fogtuk magunkat és kimentünk az udvarra, mivel elkezdődött a ballagási ünnepély.

Hazafelé menet beugrottam még az orvoshoz, és ő megvizsgálta az orrom. Azt mondta, hogy nincs komoly baj, egy hét alatt meg fog gyógyulni. De a lelkemre kötötte, hogy kerüljem mostantól az ajtókat. Mivel azt hazudtam neki, hogy rácsapták az orromra, jogos, hogy ezt mondja.
A lányokkal nagy nehezen elbúcsúztunk, bár még mindig nem fogtam fel, hogy mostantól nem lesznek itt velem. Totál magamra maradtam. WooHyun azt mondta, hogy még beugrik mielőtt elutazik.
Lassú léptekkel sétáltam hazafelé, s közben a jövőn merengtem. De vajon miért szerepel minden elképzelésemben Dong Woon?
- Ách, Seo Ah! Verd már ki a fejedből azt a tuskót! - a hatás kedvéért rá is ütöttem a fejemre, ami még jobban elkezdett sajogni. - Aigoo!
Mikor befordultam az utcánkba, megpillantottam egy nagyobb autót, a ház előtt. Omo! Mit pakolnak?
Miközben közelebb araszoltam, láttam, hogy az autóBA viszik a csomagokat. A házból kifelé...
- Mi???
Dong Woon jött ki az ajtón, az egyik kezében egy bőrönd, a másikban pedig egy szatyor. Az apja segített neki bepakolni a cuccokat, s eközben ki jött Ha Ni is. Nem láttam biztosan, de a homloka ráncos lett, és a körmeit rágta. Aggódott.
- De..mégis mi történik itt?
Mikor végre leesett, hogy mi ez a nagy hacacáré, úgy éreztem magam, mint akit tenisz ütővel csaptak fejbe. Dong Woon cuccait pakoltál ki!!! Dong Woon elköltözik!!!
Az állam a bokámig esett, a szemeim tágra nyíltak, és az én homlokom is ráncos lett.
A szívemet, mintha kifacsarták volna, és rögtön könnyek szöktek a szemembe.
Mikor Dong Woon felnézett és észrevett, még a levegő is kiszorult a tüdőmből. Ott álltam, lefagyva, mint aki soha többé nem akar onnan elmozdulni. Rémült tekintettel sötétbarna szemeibe néztem, amik szomorúan tekintettek vissza rám. Így néztük egymást több percen keresztül, de én képtelen voltam odasétálni és elbúcsúzni. Túl fájdalmas lett volna.
Végül Dong Woon megölelte Ha Ni-t és elköszönt tőle, az apja pedig bepattant az vezető ülésre. Feltételeztem, hogy ha apám otthon van, akkor már tőle is búcsút vett, egyedül csak én maradtam hátra. De még mindig ott álltam lecövekelve.
Dong Woon-on láttam, hogy nem szívesen érzelgősködne, így fogta magát és beült ő is az autóba. A levegőt kapkodnom kellett, miközben közelebb mentem. Az autó viszont elindult, és csak Dong Woon karját láttam, amint int nekem.
- Ach! Szóval Ő így búcsúzik? - torpantam meg.
- Omo! Seo Ah? Lekésted. Miért nem jöttél hamarabb, hogy elbúcsúzhass tőle? - sétált mellém Ha Ni.
- Orvosnál voltam. - suttogtam, majd az egyre távolodó autó után bámultam.
- Menjünk be. - karolt át Ha Ni, majd bevezetett.

Úgy rontottam be a szobámba, mint aki rögtön belehal, ha nem jut be időben. Amint becsuktam az ajtót és neki támasztottam a hátam, a könnyeim csak úgy záporozni kezdtek, hangos csukló hangot adtam ki és lerogytam a földre.
- Istenem! Miért? Miért bőgök? - Magam sem értettem, hogy miért váltotta ki ezt belőlem Dong Woon távozása, egyszerűen úgy éreztem hogy sírnom kell.
Egész este ezt csináltam, még csak nem is ettem. Apám nem tudta elképzelni, hogy mi a bajom, hiszen fogalma sem volt róla, hogy engem így lesújt Dong Woon költözése. Hát persze, hogy nem, hiszen még én sem gondoltam volna.
*******************°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°***************
Egész úton kifelé bámultam a letekert ablakon. Jó érzés volt, hogy a szél az arcomba fúj, akkor azt kívántam hogy bárcsak az összes emlékemet is így elfújná a szél. Nem akartam semmire sem visszaemlékezni, azóta hogy Seo Ah a házunkba költözött. Azt se, amikor először veszekedtünk az autómatánál, sem azt mikor leesett neki, hogy velem fog egy házban lakni. Amikor kimentettem a vízből és mikor éjjeleken át tartó edzéseken próbáltam neki megtanítani a baseballt. Azt amikor megvédtem azoktól az erőszakoskodó emberektől, és félelmében hozzám bújt. Azt pedig végképp el akartam felejteni, amikor megcsókoltam. Reméltem, hogy ha végre elkezdem a saját álmaimat követni, az majd el fogja terelni a figyelmemet Seo Ah-ról. De jelenleg képtelen voltam kiverni az arcát a fejemből. Nem búcsúztunk el egymástól, csak ott álltunk és néztük egymást. Mit tehettem volna? Mit mondhattam volna? Amióta ismerem, azóta veszekszünk, milyen idétlenül nézett volna ki, hogy egyszer csak odaszaladok hozzá és átölelem? Pedig legszívesebben ezt tettem volna. Most még is elmegyek hazulról, és talán sosem térek vissza hozzájuk...
- Ég veled, Seo Ah!

********************°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°***************
Pár nap múlva WooHyun meglátogatott, mint ígérte. Még akkor sem voltam jó passzban, de azért örültem, hogy látom. Sokat beszélgettünk, de aztán mennie kellett, mert a busza egy órán belül indul.
- Vigyázz magadra! - ezt kábé húszszor elmondta az utóbbi két percben.
- Oké. - bólintottam.
- Végre nincs itt az a nagyképű fráter, jól megleszel nélküle. Oh, és tanulj sokat!
- Rendben. - hagytam rá. A beszélgetés vége felé már nem voltam igazán ott elmében. Azért nem reagáltam először, mikor WooHyun szája az enyémhez ért. Finom, rövid, amolyan szájra puszi volt.
- Ég veled! - mondta halkan, majd hátat fordított és elment.
- Jó utat! - nyögtem ki. A csókja közel nem volt olyan nagy hatással rám, mint Dong Woon-é, most szinte semmit nem éreztem. Miért?! Bárcsak ő lenne az...bár ne Dong Woon-nál érezném azt a bizonyos érzést!
Szomorkásan beballagtam a házba.
- Egyedül maradtam. - jöttem rá hirtelen. - Mindenki elment! - motyogtam, majd ismét könnyezni kezdtem.

...