11. fejezet

- Ááááááááááááááááá!!! Igeeeeeeeen!!! - ugráltam az iskola folyosóján, mint egy bolond. Nem érdekelt, ha hülyének néznek én akkor sem tudtam visszatartani. - Felvettek!!!!!
- Gratulálok, Seo Ahnie! - ölelt át Ga In.
- Én is! - Seung Min is csatlakozott, majd elkezdtünk mind hárman egyszerre ugrálni.
- Nézzenek oda! - WooHyun tűnt fel a láthatáron. - Fighting Seo Ah! - kitátotta a karjait, majd szorosan átölelt. A mellkasa kemény volt, mégis kényelmes. Tudtam, hogy Dong Woon jobban néz ki a ruhák alatt, mivel sokkal jobb húsban és izomban volt WooHyunnál, mégis zavarban éreztem magam, amiért így ölel át.
- Yeah! Sikerült! - mondtam, és a mosolyt nem lehetett levakarni az arcomról, annyira örültem, hogy felvettek a Média és Menedzser szakra. Az érettségim szerencsére tűrhetőre sikeredett és a felvételin is sikeresen túlestem. Nem volt könnyű, de sikerült!
- Hála Istennek, hogy végre vége!!! Már csak a hétvégi bál van vissza, és ágyő gimnázium!
A lányokkal és WooHyun-nal suli után elmentünk megünnepelni, hogy mindannyiunkat felvettek oda, ahova jelentkeztünk, Ga In megy Ausztráliába, Seung Min néhány száz kiló méterre innen, állatorvosi iskolába, és WooHyun pedig Puszan-ba megy vissza, geológus szakra. Arról viszont fogalmam sincsen, hogy Dong Woon hova jelentkezett. Mikor megkérdeztem tőle, azt mondta hogy semmi közöm hozzá. Pff. Hiába telt el több hónap, nem enyhült meg egy kicsit sem, én megy úgy döntöttem, hogy nem foglalkozom vele. Inkább megkerestem Yuuki-t és vele beszélgettem.
- Sajnos én is elmegyek. - mondta szomorúan. - Nemsokára elkezdődnek újra a versenyek és edzenem kell.
- Hiányozni fogsz! - öleltem át.
- Ti srácok, nagyon összemelegedtetek. - sétált le a lépcsőn Dong Woon. Az arckifejezése szigorú volt, de mintha némi fájdalmat is felfedeztem volna rajta. Mármint nem fizikailag, hanem lelkileg. Lehet nem vették fel oda, ahova jelentkezett?
- Noona nagyon aranyos, és sajnálom, hogy itt kell hagynom. De hyung! Megígéred, hogy vigyázni fogsz rá, helyettem? - odafutott a testvéréhez és szorosan megölelte.
- Ha nem vigyáznék rá, már rég nem élne. - grimaszolt rám, majd finoman összeborzolta Yuuki haját, és nyomott egy puszit a homlokára. Akkor megértettem, hogy néha napján miért ilyen lesújtott. Nagyon hiányzik neki a kistestvére.
- Te! - mutatott rám. Van egy kis megbeszélni valónk! Gyere!
- Na vajon megint mit csináltam? - mormogtam, majd követtem őt a felső szintre, de a szobája ajtajánál megtorpantam. Lehet, hogy hihetetlen, de amióta itt vagyok, már lassan fél éve, még nem voltam benn a szobájában, leszámítva azt az egy alkalmat, amikor véletlen beestem.
- Mit ácsorogsz ott? Vámpír vagy, vagy mi? Be kell hívjalak? - ült le a zongorához.
- Azt a ház bejáratánál kell, nem a szobánál... - kuncogtam. Háhá! Végre sikerült hülyét csinálnom belőle.
- Tök mindegy. Bejönnél végre?
Lassan, gondosan körülnézve besétáltam. A fal barack színű volt, a bútorok pedig sötétbarnák. A szobát a falra ragasztott képek és érmek díszítették. A nagy zongora elfoglalta a szoba felét, a másik részét pedig a francia ágy. Különös közérzetem lett tőle...
- Ül! - utasított. Körbe néztem, hogy ezt most komolyan gondolja-e.
- Ezt...nekem mondod?
- Miért ki van még itt rajtad kívül? A szőrpamacsot nem látom...szerencsére...
- Nem vagyok kutya! Te nem tudsz normálisan kommunikálni? - háborodtam fel.
- De tudok, csak nem veled.
Elkezdett zongorázni, én pedig ott álltam, sértődötten. Dehogy ülök én le! Azt se tudom, hogy egyáltalán miért hívott be, azért hogy így beszéljen velem?
Hirtelen abbahagyta, majd hangosan kifújta a levegőt és felém fordult.
- Leülnél, lennél szíves? - kérlelt, megjátszott kedvességgel. Tsk. Jó erősen lehuppantam a székbe, majd visítva fel is pattantam, mert valami belém állt. Úgy fájt a fenekem utána, hogy csak összeszorított fogakkal voltam képes elviselni a fájdalmat. Megnéztem, hogy mi az, és egy kupa volt, amire ráültem.
- Hoppá! Elfelejtettem visszarakni. - mosolygott, de látszott hogy alig tudja visszatartani a nevetést, én pedig a szitkozódást, legszívesebben a fejéhez vágtam volna.
- Már megint azért hívtál, hogy idiótát csinálj belőlem?
- Azt nem nehéz. - kuncogott.
Na jó, ebből elég! Felálltam és elindultam kifelé.
- Várj! Szeretnék mutatni valamit, és érdekelne a véleményed.
- Mr. Nagymenőt érdekli a véleményem? - emeltem fel a hangom meglepettségemben. - Álmodom? Vagy egy másik dimenzióba kerültem? - csapkodtam az arcom, hátha visszatérek a valóságba.
- Légy szíves ülj le, és hallgasd meg! - a hangszíne már nem volt mogorva, se cinikus, hanem normális. Érdekes... De azért leültem. Mikor újra elkezdett játszani, megint eszembe jutott az az este, amikor hallottam énekelni. Annyira elbűvölt, hogy sosem fogom elfelejteni. Azt ahogyan beleéli magát, amikor játszik, olyan akár egy igazi zenész. Mikor vége lett, néma csend telepedett közénk, én még mindig nem tudtam gondolkodni, csak azután reagáltam, hogy Dong Woon megköszörülte a torkát.
- Öhm... Szép volt. - vallottam be szerényen. - De hiányzik az ének.
Dong Woon homloka ráncos lett. - Majd nemsokára hallani fogod.
- Művészeti suliba jelentkeztél?
Bólintott.
- Az nagyon jó. - mosolyogtam szívből. Ha Dong Woon nem viszonozta volna, nem is lenne semmi baj, de mikor megláttam rögtön lefagyott a képemről a vigyor. Miért örülök én ennek? Akárhányszor megenyhül, a szívem elkezd hevesebben dobogni, és nem tudom kontrollálni.
- Te, hallom menedzser leszel...
- Még nem biztos, de szeretnék.
- Érdekes választás. Akkor...majd idolokat is fogsz menedzselni?
- Remélem. - válaszoltam lelkesen. - Jó lenne.
Pár percig megint csöndben ültünk, de most nem volt olyan kínos. Mindketten gondolkodtunk a jövőn, még ilyen úgy sem volt. Mi ketten, nyugodtan, veszekedés nélkül el tudunk beszélgetni...hívjátok a médiát!!!!
- Khm... - nagyon rászokott a torokköszörülésre... - ...ezt neked adom! - nyújtotta felém a kezét, majd az enyémbe pottyantott két kis plüss tárgyat. Az egyik egy zöld lóhere, a másik pedig egy színes csomag. Telefondísz volt.
- Az ott a szerencse jele. - mutatott a zöld lóherére. - A másik pedig egy csomag. Szerencse-Csomag.
Tényleg, mindig így nevezett! De nem tudtam mire vélni ezt az ajándékot.
- Köszönöm...de...ezt miért kapom? - kérdeztem félénken, mire ő zavarodottan megvonta a vállát.
- Csak megláttam őket, és te jutottál eszembe. - ismét torokköszörülés.
- Most meg te jutsz az én eszembe... - mondtam letaglózva. - Az ott egy méhecske?
- Hol? Mi a fene? Nehogy! - kis híján ráugrott a zongorára, annyira beparázott.
- Maradj ott! Elintézem. - kaptam fel egy magazint.
- De gyorsan, mielőtt szívinfarktust kapok, és ki kell hívnod a mentőket . Ááá! - vinnyogott, mint egy lány. - Ne azzal! Az a kedvenc mangám! - kapta ki a kezemből.
- Félsz a rovaroktól és mangát olvasol. Mi az, te lánynak készültél? - vettem vissza az újságot.
- Nem csak lányok olvashatják a mangát, és különben is. Arról nem tehetek, hogy bogárfóbiám van. - a száját elhúzta és az arckifejezése olyan vicces volt, hogy kitört belőlem a nevetés. Kis idő múlva már Dong Woon sem bírta, ő is felnevetett. De amikor a méh felrepült, és elindult felénk, rögtön halálra vált az arca és elbújt mögém.
- Üsd le! Könyörgöm!
Két perc rohangálás után végre sikerült lecsapnom a méhecskét. Vajon véletlen, hogy folyton, pont a bogárfóbiást találják meg a bogarak? Szerintem nem az...
- Aigoo! Kösz! - lihegett, mintha ő futott volna a bogár után. Ja nem, ő a bogár elől futott.
- Te mondod folyton, hogy hányszor kell még megmentened az életem. Most végre visszakapod... - ledobtam a mangát, majd intettem és már épp mentem volna ki, mikor Dong Woon megállított.
- Várj! Holnap lesz a bál...te mész?
- Persze. WooHyun-nal és a lányokkal. - feleltem egyszerűen.
- WooHyun? - kérdezett vissza fintorogva. - Miért lóg folyton veletek? Csak nem jártok?
Miért érzem azt, hogy Dong Woon azért nem bírja ennyire Woohyun, mert vele sokkal kedvesebb vagyok és folyton vele lógok? Csak nem...féltékeny?
Á, verd ki a fejedből Seo Ah! Miért lenne féltékeny? Ő egészen biztos Bong Na Na-val és a haverjaival megy. Mégis...a múltkori bulin utánam jött...
- Mert jóban vagyunk. - válaszoltam az első kérdésre. A másodikra inkább nem szerettem volna. Hivatalosan nem járunk, de nagyon sok időt töltök vele, már-már többet, mint a barátnőimmel.
Dong Woon horkantása kizökkentett. - Hihetetlen. Az a gyerek úgy tapad, mint egy tépőzár!
- Nem is. Csak kedves és érdekli, hogy mi van velem. - vágtam vissza.
- Papucs.
- Ó igen? Az neked már papucs pasi, aki nem néz engem kutyának? - már megint sikerült elérnie, hogy felhúzzam magam. - Talán veled is kedves lennék, ha nem kezelnél úgy, mint egy rongyot.
- Akkor nem lennék önmagam.
- Hát akkor bocs, de nem tudok rajtad segíteni. Egyáltalán miért érdekel, hogy megyek-e a bálba?
- Nem érdekel. Csak kérdeztem. Tudnom kell, hogy mire számítsak. Most mehetsz! - legyintett, majd visszaült a zongorához.
Toporzékolva fogtam magam, majd hangosan bevágtam az ajtót.
- Idióta! Felfuvalkodott...
- Seo Ah? - jött fel a lépcsőn Ha Ni.
- Szia!
- Már megint veszekedtetek? - rázta a fejét. Mostanra az egész család megszokta, hogy mi folyton tombolunk, apám már ki sem jön a szobából, amikor hallja a kiabálásunkat.
- Semmiség. Mi az a doboz? - tereltem el a témát.
- Ezt Choi adta oda, mielőtt elvitte Yuukit a reptérre. Még én választottam, de csak most jött meg. Tessék!
- Az enyém? - kérdeztem izgatottan, mire Ha Ni bólintott.
- Nagyon köszönöm! - ámuldoztam, amikor kinyitottam a csomagot. Egy meseszép sötétkék, csillogó báli ruha volt benne. - Ez gyönyörű!
- Reméltem, hogy tetszeni fog. - mosolygott.
- Annyi mindent tettetek már értünk, értem. Ezt soha nem fogom tudni visszafizetni. - a szemembe könny szökött, olyan hálás voltam ennek a családnak, hogy így kisegítenek minket, és még ajándékot is adnak. Bárcsak az én anyám is ilyen jószívű lett volna, bár először inkább azt kéne kívánnom, hogy bár ne hagyott volna el, amikor megszülettem.
- Ugyan, nem kell visszafizetned semmit! Örülök, hogy itt vagy, nekem ennyi elég. - megpuszilta a fejem bubját, majd elindult a lépcsőn. - Sok sikert holnap! - kacsintott, majd elment.