10. fejezet

- Várj! - állt meg a ház bejárata előtt Dong Woon. Olyan rosszul nézett ki, minél előbb el akartam látni a sebeit, nem akartam várni. - Úgy vigyél be, hogy ne lássanak meg. Anyám infarktust kapna, ha meglátna így.
- Oké. - mondtam, majd előkerestem a kulcsot, és halkan benyitottam. Szerencsére már mindenki aludt. Gyorsan felsegítettem a lépcsőn, majd rögtön magunkra zártam a fürdőszoba ajtót.
- Ülj le ide! Mindjárt hozok ragtapaszt és fertőtlenítőt.
- Az van itt. A szekrényben, jobb oldalt. Á, ez nagyon vérzik... - érintette meg a szája szélét.
- Ne nyúlkálj! - utasítottam rendre, majd elővettem a ragtapaszt és leültem vele szemben.
- Már jól vagyok, nem kell nagy ügyet csinálni belőle! - a hangjába újra visszatért az az él, amivel beszélni szokott, amikor ideges. - Különben is, ez mind a te hibád!
- Szerintem meg a tiéd! - vágtam vissza.
- Miért lenne ez az én hibám? - háborodott fel. - Te császkáltál el!
- De csak mert... - hirtelen abbahagytam a magyarázkodást. Mit mondtam volna? Hogy azért léptem le, mert gonosz volt velem...?
- Pedig úgy tűnt, hogy nagyon is jól szórakozol!
- Mi?
- Az a WooYong...vagy WooHyun, vagy mit tudom én, hogy mi a neve nagy táncos... cöh!!!
- Nem igazán értem, hogy a franc bajod van, de nem is érdekel, most inkább maradj nyugton, különben feldugom az orrodba a vattát, érted?
Ráöntöttem egy kis fertőtlenítőt a vattára, majd finoman a hegekre nyomtam, mire Dong Woon összerezzent és felszisszent.
- Áú!
Nem is foglalkoztam vele, csak tovább csináltam a dolgom. Egy nedves papírzsepivel letöröltem róla a vért, majd jöhetett a ragtapasz. Végig néztem az arcán, ami már sokkal jobban nézett ki, így hogy letöröltem róla a koszt, és a megalvadt vért. Hirtelen elfogott a sajnálat. Miattam néz most így ki. Ha nem mentem volna el a buliról, akkor most nem ülnék itt, és nem kéne ápolnom.
- Még ma ráragasztod, vagy inkább csináljam meg én? - zökkentett ki a merengésemből. Hopp! Letéptem a hátulját a ragtapasznak és szépen elhelyeztem a homlokán, és...
Nos, a szájára már vonakodva, de végül rátapaszoztam. Az sem segített, hogy jól végezzem a dolgomat, hogy Dong Woon közben végig nézett, és én nagyon zavarban voltam. Egy, nem értettem hogy miért néz ilyen szemekkel, kettő, hogy még akkor sem mozdult és vette le rólam a szemét, amikor már végeztem. De az a baj, hogy én is gyökeret vertem és nem hagytam ott. Mire feleszméltem, hogy még mindig az arcát simogatom, zavartam elkaptam a kezem és felálltam. Már készültem elmenni, mikor megragadta a kezem és visszahúzott.
- Valami elfelejtettél!
Elkezdtem a szememet forgatni, mert tudtam hogy mire gondol.
- Köszönöm. - nyögtem ki, majd kirántottam a kezem az övéből és elindultam.
- Héj, szerencsecsomag! A táskád itt maradt.
A francba! Már megint elfelejtek dolgokat, amikor nem tudok koncentrálni. Múltkor is, amikor először beszéltünk, az automatában felejtettem a pénzem. Ő meg persze ki nem hagyná az olyan helyzeteket, amikben én jövök ki hülyén. Tsk. Gyorsan visszamentem érte, de mikor elhaladtam mellette ismét karon ragadott.
- Igaz... Köszönöm. - kezdtem idegesen. Nem igaz, hogy folyton kínoznia kell!
- Most éppen nem ezt akartam hallani, de rendben, nincs mit! - villantotta rám a félmosolyát. Hogy lehet az, hogy ennek még most is jó kedve van? Az imént verték meg, de ő már mosolyog.
- Akkor meg mit akarsz? - dörrentem rá, de rögtön meg is bántam, mivel az arca elkomorodott és a kezemet is elengedte.
- Csak azt akartam mondani, hogy... - kis szünet után, zavartan folytatta. - Á, mind egy, menj aludni! Örülnék, ha nem kéne megint megmentenem az életedet, kezdek már belefáradni... - mérgesen felállt és átsétált a szobájába. Ha nem aludtak volna a többiek, tuti hogy bevágta volna az ajtaját idegességében. Eash! Ezért nem jövünk mi jól ki. Túl agresszívak és hirtelen haragúak vagyunk, nem csinálunk mást csak egymást piszkáljuk. De mással nem vagyok ilyen, csak vele.
A telefonom elkezdett hangosan csörögni, és mire megtaláltam már tuti felébresztettem a többieket. Apámmal össze is futottam kifelé menet a fürdőből.
- Szia! Minden rendben volt? - kérdezte.
- Szia apa! Igen, de bocsi hívnak, majd reggel beszélünk oké? - nyomtam egy puszit az arcára és befutottam a szobámba. Huh! Nem szerettem hazudni neki, de ezt talán jobb ha nem mondom el. Nagyon elkezdene aggódni és akkor sehova sem engedne el. Remélem Dong Woon is befogja a száját, ha nem akkor kap még egy monoklit.
- Omo! WooHyun? - vettem fel a telefont.
**********°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°******
Az ablakban ültem, és azt hallgattam, hogy Seo Ah mit mondd a telefonba. Amikor meghallottam, hogy kimondja WooHyun nevét, rögtön ökölbe szorult a kezem és a fogaimat csikorgattam. Ezt nem hiszem el! Én mentem meg folyton az életét, de azzal a sráccal mégis kedvesebb! Milyen műsor ez? Mit tett érte az a gyerek? Semmit.
- Igen, jól vagyok! - bizonygatta a telefonba. - Épségben hazaértem, ne aggódj! - Ja, miattam kerültél haza épségben! Én viszont tele vagyok foltokkal! - mormogtam félhangosan.
Nem értettem még mindig, hogy miért idegeskedem folyton Seo Ah-n és a viselkedésén, csak azt tudtam hogy nem hagyhatom őt egyedül. Ő olyan fajta, aki csak úgy vonzza a veszélyt és a szerencsétlenséget, jobban kell rá ügyelni, mint az öcsémre.
Eszembe jutott az arca, amikor hozzám bújt és kérlelt, hogy fussunk. Olyan rémült volt, úgy éreztem hogy bármivel is jár, meg kell fizetnem azoknak a szemeteknek. Hogy voltak képesek egyáltalán egy ujjal is hozzáérni? Nem is tudom, hogy mi lett volna, ha nem érkezem időben. Lehet meg sem találom, vagy későn érek oda. Nem, ebbe bele sem akartam gondolni. Az a szerencse, hogy így történt.
- Aish!!! A jó büdös életbe, miért kellett megismernem egyáltalán ezt a lányt? Folyton a bajt hozza a fejemre - erőteljesen beletúrtam a hajamba, amit mindig akkor szoktam, amikor nagyon ideges vagyok, és zaklatott.
- Oké, holnap találkozunk. Jó éjt! - tette le a telefont Seo Ah. Mi? Miért találkoznának holnap, amikor hétvége van?
- Seung Min? Igen, jól vagyok. Hallod! Holnap találkozom WooHyun-nal, az érettségire nézzük át még egyszer, utoljára a dolgokat. Bocsi, de nem tudunk találkozni...
Na persze...tanulnak...
- Köszi, és bocsi. Jó bulizást! - mondta Seo Ah, majd rögtön le is oltotta a villanyt.
- Azt hiszem lefeküdt... - odasétáltam a zongorához, és felnyitottam. Ilyenkor mindig jó hatással van rám a zene, megnyugtat és örömmel tölt el. Imádtam ezt csinálni, maga a zene számomra olyan, mint egy másik világ, ahova elmenekülhetek.
******************°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°**************
Az ágyamban feküdtem, a plafont bámulva, az ölemben Sooty szunyókált. Közben hallgattam, hogy Dong Woon zongorázik. Majd egyszer csak elkezdett énekelni. Úgy pattantam fel, mint akit ágyúból lőttek ki, szegény cicám le is esett az ágyról. Dong Woon hangja eszméletlen volt! Mély, simogató és tiszta. Ki nem néztem volna belőle, hogy neki ilyen hangja van, persze azt tudtam hogy mély, de hogy így tud énekelni, azt sosem gondoltam volna. Még ezt is tud! Na jobb, ha nem habarodok bele egy ilyenbe, főleg ő belé. De a dal, amit énekelt és ahogyan énekelte, csodálatos volt. Kinyitottam jobban az ablakomat, hogy halljam, majd szépen lassan visszafeküdtem, és sajnos a zene hatására rögtön álomba is merültem.

Az elkövetkezendő hetekben, minden egyes nap elmentünk WooHyun-nal a parkba, és átnéztük a témákat az érettségire. Már csak pár nap, és itt van. Istenem, remélem sikerülni fog. WooHyun nagyon nagy segítség volt számomra, szinte mindenre tudta a választ, amire én nem. Órákon keresztül tudtunk tanulni, de azért a végére már nagyon lefáradtam. Dong Woon ezekben a hetekben jelentősen megváltozott, sokkal gonoszabb lett velem, az ebédlőben fintorgott, otthon pedig szó nélkül elment mellettem. Nem értettem, hogy mi a baja, vajon miért van megsértődve?
- Na akkor nézzük csak! - csapta össze a tenyerét Seung Min. - Hova jelentkezzek még?
Ma volt annak az ideje, hogy mindenki eldöntse melyik egyetemre akar jelentkezni. Voltak ugyan elképzeléseim, de mindegyik csak kényszerválasztás lenne, még nem találtam meg a nekem való szakot.
- Szerencsére nekem nem kell ilyenen aggódni. - mosolygott Ga In.
- Biztos, hogy kimész? Nem akarsz itt maradni Koreában? - néztem rá boci szemekkel. A mázlistának van kinn Ausztráliában rokona, és úgy döntöttek hogy ki fog menni oda egy évre, hogy megtanuljon folyékonyan beszélni angolul, aztán visszajön és itt fog dolgozni. Seung Min sem marad itt (valószínű), Szöulban, egy másik városban fog tanulni.
- Itt hagytok? - nyávogtam. - Olyan kegyetlenek vagytok.
- Nyugi, majd küldök cuccokat neked. - bíztatott Ga In.
- Meg majd hazajövünk ünnepekkor. - mondta Seung Min.
- Én nem biztos... kissé sok pénz lenne...
- Hát igen...Ausztrália... de majd fényképezz le egy kengurut! - lelkesedtem.
- Oké.
- Na és eldöntötted már, hogy hova jelentkezel?
- Hm...nem tudom. - közben lapoztam a könyvet, amiben az összes egyetemről le volt írva részletes információ, és azokon belül szakok is. - Omo!!! - mutattam rá az egyikre. - Ez nagyon tetszik!
- Média és Menedzser szak? Nem is rossz! - mondta Seung Min.
- Milyen jó lenne már! Itt egy csomó sztár van, biztos akadna munkád is! - látszólag Ga In is támogatta az ötletet.
- Igen. Itthon úgyis mindig új bandák debütálnak, és ez a munka nagyon tetszik. Na ezt tuti bejelölöm.
Kissé megkönnyebbültem, hogy végre találtam egy olyat, aminél éreztem hogy igen, ez nekem való. Szerettem szervezkedni és telefonálni.
- Talán még stylist is lehetek mellette. Mármint ha menedzser leszek, akkor az én véleményemet is biztosan ki fogják kérni. Vagy, nem is! Ott én fogok parancsolni! - mondtam izgatottan. - De jó lenne!
- Mi lenne olyan jó? - csatlakozott WooHyun is.
- Média és Menedzser szak? Mit szólsz? - kérdeztem.
- Tök jó! - felelte boldogan. - Ott majd te hordhatod a nadrágot.
- Bizony. Na és te?
- Én visszamegyek Puszan-ba. - bökte ki gyorsan, majd félős tekintettel végignézett rajtunk.
- Micsoda? - háborodtam fel. - Hát te is itt hagysz? Ezt nem hiszem el...
- Majd hívlak minden héten, oké? - veregette meg a hátam.
Ez nem nagyon vígasztalt, de mindegy, bele kell törődnöm hogy az összes barátom elköltözik. Vajon Dong Woon-nak mi a terve? Van egy olyan érzésem, hogy ő sem fog ott maradni a házban...
- Na én megyek, holnap lesz a nagy nap. Tanuljatok! - mondta Seung Min, majd felállt az ebédlőasztaltól.
- Most már úgyis mindegy. - vigyorogtam, majd intettem neki. Végül én is elindultam haza, hogy még egyszer utoljára átnézzem a legfontosabb dolgokat.