03. fejezet
2011.07.24. 19:39
Ott álltam az ajtóban, és a konyhát pásztáztam belülről. Hát.. jó nagy volt, ami azt illeti. Nekem úgy tűnt, mindenki fejvesztett csirkeként szaladgál, fedőket csapkod, zöldségeket aprít, a konyhafőnök meg utasításokat osztogat. Készültek az esti vacsorára. Szerencsére engem ide nem fognak beállítani, maximum felszolgálónak. Most is csak azért jöttem le, hogy körülnézzek, aztán mára ennyi volt, Sang Woo azt mondta, ma csak körbevezetnek, aztán csütörtökön kezdek el tényleg dolgozni. Jin Hee-sunbae már mindent elmagyarázott, hogy mi lesz a dolgom. Egyedül csak azt furcsálltam, hogy azt mondták, lesz több diák is, én mégsem találkoztam eddig eggyel sem. Reméltem, hogy összefutok velük, hogy legalább ne legyek egyedüli, korombeli újonc.
Vetettem egy utolsó pillantást a konyhára az ablakon át, aztán megfordultam, hogy visszainduljak, mikor majdnem beleütköztem valakibe.
- Mi a...? - szaladt ki a számon, ahogy megláttam az illetőt. Ugyanis nem más állt előttem, mint Yang Yoseob. Hogy a fenébe kerül ő ide? Vagy hallucinálok? Ráadásul már megint a hátam mögött áll! Egyik kezét felemelve tartotta, de mintha ... irányt változtatott volna a mozdulat közben és a hajába túrt. Megráztam a fejem, hátha felébredek és kiderül, hogy csak álmodtam.
- Már megint te? - nézett rám ő is legalább olyan meglepetten, mint én rá. Megint én? Most a reggeli dologra céloz? Szóval emlékszik rá, a fene, a fene. Csak pislogtam.
- Ja, már megint én - csúszott ki a számon. - Itt dolgozom. És te mit keresel itt?
Hirtelen komoly, szinte ideges lett. Nem nézett a szemembe, mint aki nem akar válaszolni. Az orra alatt motyogott valamit, amit nem hallottam.
- Ezt.. ezt nem mondhatod el senkinek, oké? - mondta végül követelőző hangon.
- Mégis mit? - kérdeztem vissza.
- Azt, hogy itt vagyok!
- Mégis miért mondanám el bárkinek?
- Mit tudom én! Biztos neked is van barátnőd, akinek mindent elmondasz, ő meg továbbadja és holnap már az egész suli tudja...
- Csak nem azt akarod mondani, hogy a hírneved miatt aggódsz? - néztem rá hitetlenkedve.
- Mi? Dehogyis! - vágta rá túl gyorsan ahhoz, hogy őszintének hasson.
- Naná - hagytam rá. De még mindig nem tudtam, mit csinál ő itt. - Csak nem.. te is itt fogsz dolgozni?
Kérdésemre a szemeit kezdte forgatni, mint akit idegesít ez az egész.
- De igen - ismerte be.
Hát ezt nem hiszem el! Yang YoSeob, a suli egyik legnépszerűbb sráca dolgozni fog!! És pont itt! Mekkora véletlen már ez? Mégis mi szüksége van neki erre? Nekem nincs sok pénzem, de neki? Az apjának valami hatalmas vállalata van, és olyan gazdagok, hogy csak na. Biztos nem a pénz miatt.
- De hát miért? - kérdeztem, habár tudtam, hogy semmi közöm sincs hozzá. Egyáltalán, mióta beszélgetek én Yoseobbal? Ma reggel szólt hozzám először, akkor is csak azért, mert muszáj volt, most meg... Összerándult a gyomrom a gondolatra, hogy vele beszélgetek kettesben.
- Csak - válaszolta, kitérve a kérdésem elől. Megvontam a vállam, bár eléggé érdekelt. Végülis, miért mondaná el nekem?
- Jó, hát akkor én most megyek - mondtam és elindultam vissza. Nem akartam még több hülye helyzetbe keveredni előtte.
- Nem is mész be? - állított meg a hangja. - Neked ez valami külön szokásod? Ajtók előtt álldogálni?
Visszafordultam és láttam, hogy szélesen mosolyog. Umpff, kellett nekem ránézni, ezek a szemek... Várjunk csak, épp rajtam nevet, én meg a szemeit csodálom?!
- Nem, nem megyek be - hagytam figyelmen kívül a második kérdését. - Hazamegyek.
- Akkor szia - köszönt el simán és az ajtó felé fordult, hogy bemenjen.
- Szia - feleltem halkan, de már nem is hallotta. Az ajtó becsukódott mögötte. Sarkon fordultam és felrohantam a lépcsőn.
Gyorsan összeszedtem az iskolatáskámat meg a dzsekimet és hazaindultam. Lassan sétáltam a buszmegálló felé és közben a ma történteken gondolkoztam. Egyszerűen nehéz volt felfognom agyilag, annyira meglepett ez az egész. A buszmegállóban bedugtam a füldugóimat és a kedvenc együttesemet hallgattam. A zene általában megnyugtatott és elterelte a fgyelmemet a dolgokról. Becsuktam a szemem és a zene ütemére mozgattam a fejem és a lábammal enyhén dobolni kezdtem. Egy idő után nyugtalan lettem, hogy mért nem jön már a busz, és mikor kinyitottam a szemeimet kis híján megint hátast dobtam. Nem hiszem el, már megint itt van, és végignézte, ahogy lazulok a zenére!! Yoseob engem bámult, és ahogy észrevette, hogy észrevettem, szélesen elvigyorodott, még csak nem is próbálta leplezni, hogy kiröhög. Én meg csak álltam ott, mint aki megkukult és az jutott eszembe, hogy nézhet ki valaki ilyen jól. Nagy, sötét szemei folyton csillogtak, fekete haja pedig menő frizurába volt állítva. Ah, a fenébe veled.
Egy szó nélkül szinte felmenekültem a megállóba gördülő buszra, közben hallottam, hogy ő is felszáll. Hátramentem a végébe és levágódtam a legutolsó ülésre, ő valahol középtájt ült le. Mereven előre nézve ültem végig a buszutat, meg sem mertem szinte mozdulni, nehogy megint valami ostobaságot csináljak. Mégis, hogy fogok én így egy helyen dolgozni vele?
*
- Megjöttem! - kiáltottam, amint hazaértem. A kulcsomat az ajtó melletti kis szögre akasztottam, és gyors lehúztam a cipőmet. Hallottam, hogy anya visszakiált a konyhából, ezért arra vettem az irányt. Épp vacsorát főzött.
- Annyeong! - köszönt, ahogy beléptem. - Na, milyen volt? Mesélj!
Miközben töltöttem magamnak egy pohár vizet, mindent elmeséltem anyának, kivéve azokat a részeket ahol épp beégettem magam Yoseob előtt. Ezt nem muszáj tudnia. Anya örült, hogy tetszik nekem a hely és bátorított.
- Képzeld csak, mi történt ma! - kezdett bele egy új témába, miután megbeszéltük a mai napomat.
- Na mi? - kérdeztem vissza.
- Új család költözött a szomszédba! - prezentálta anya a nagy hírt.
- Nocsak - mondtam meglepődve. A mellettünk lévő ház már jó ideje üresen állt.
- Igen, és átjöttek látogatóba, a Kim család.
- Omo! A Kim család? Micsoda meglepetés! - mondtam eltúlzott csodálkozással a hangomban, mintha olyan szokatlan dolog lenne Koreában, hogy egy Kim nevű család költözik valahova. Anya kuncogva oldalba bökött.
- Átjöttek látogatóba és bemutatkoztak. Az asszonyt Kim Jin Ah-nak hívják, és van egy fiuk, olyan idős, mint te. Ők ketten jöttek át. Az apa pedig orvosként dolgozik. Nagyon kedvesek voltak.
- Hát, biztosan azok, ha ennyire lelkesedsz értük - cukkoltam anyát.
- Nem lelkesedem, de attól még szép dolog volt tőlük, hogy átjöttek bemutatkozni - mondta anya. - Megismerkedhetnél a fiúval, rendes srácnak látszott és mondom, olyan korú, mint te.
- Jó, majd biztos összefutunk - mondtam és az ajtó felé indultunk. - Majd szólj, ha kész a vacsi.
A szobámba felérve láttam az ablakomból, hogy a mellettünk lévő házban égnek a villanyok. Fura volt, már egészen hozzá voltam szokva, hogy sötétben mást sem látni, csak a ház körvonalait. A szomszéd ház jóval nagyobb volt, mint a mienk, és szép nagy kertje volt. Kívülről nagyon csinos kis házikó volt és biztos belülről is nagyon kényelmes. Gondoltam, ez a család biztosan nem túl szegény, ha meg tudták venni. A mi házunk mellette úgy nézett ki, mint egy kis vitorlás a Titanic mellett. Nekünk sajnos nem futja nagyobbra, mivel apukám halála óta anya egyedül nevel engem és folyton csak dolgozik. Nehéz egyedül, de ketten együtt anyával mindig mindent megoldunk. El is határoztam, hogy a fizetésem egy részét majd odaadom anyának, hogy besegítsek. Apukám 3 éves koromban halt meg autóbalesetben. Halványan emlékszem még rá, de az emlékeim túl ködösek. Anyával nem nagyon beszélünk erről, mert érzékeny oldala a téma, azt hiszem, nagyon szerette apát. Pedig sokszor szívesen kérdeznék róla, hogy milyen volt ő.
A szomszéd ház szemközti ablakán még nem volt függöny, ezért láttam a párkányomon könyökölve, hogy egy fiú lép a szobába. Gyorsan visszahúzódtam az ablakból, nehogy meglássa, hogy nézelődöm. Még a végén azt hiszi, hogy itt az a szokás, hogy leskelődünk a szomszédok után.
- Mára elég volt a ciki helyzetekből - motyogtam az orrom alatt és megint eszembe jutott Yoseob. Nem akartam, hogy még ez az idegen srác is azt higgye, hogy bolond vagyok. Nagyot sóhajtva ültem le az asztalomhoz, hogy nekilássak a házimnak.
|