5. fejezet

Sikerült átvészelnem az első tengerparti nyaralásomat. Mikor végre hazaértünk nagy megkönnyebbülés fogott el, hogy végülis "'félig-meddig" életben maradtam. Sooty addig túl volt a szomszédban, ahol szintén van három macska, Ha Ni úgy gondolta hogy addig jó helyen lesz. Nagyon örültem, hogy végre láthatom, igaz csak három napig voltam távol.
- Képzeld Sooty! Majdnem belefulladtam a tengerbe. - meséltem. - De végülis valaki megmentett...
Omo! Mi történik? Mi történik velem? Miért mosolygok, ha rágondolok?
- Jesszus úristen! - kiabáltam fel. Fejemet elkezdtem a párnába verni, és közben nyöszörgő hangokat adtam ki, hogy eltereljem a figyelmemet. Ha Dong Woon-ra gondoltam eddig, mindig azon kezdtem le agyalni, hogyan is tehetném el láb alól. Most, hogy a nyaraláson láttam az...aggodó énjét, és bejött értem, hálát is kezdtem érezni. Na és...mikor a szemébe néztem, és ő meredten engem bámult egy pár pillanatig....vajon mire gondolhatott akkor?
- Eash! Kim Seo Ah! Azonnal verd ki a fejedből!
- Nincs sok mindent kiverni belőle. - hallottam Dong Woon hangját az ajtómban. Jaj, de ciki... Vajon rájött?
- Mit akarsz? - feküdtem hanyat az ágyon és lehunytam a szemeimet, hogy ne is lássak. Nagyon fáradt voltam. A torkom még mindig kapart és a szemem sem túl jó még.
- Mondjuk egy "köszönöm" megfelelne... - váltott át a hangja arrogánssá.
- Kössz. - hagytam rá, majd oldalra gurultam és eljátszottam, hogy elalszok. Nem is kellett sokáig színészkednem, mivel elég hamar álomba merültem.

Reggel mikor felébredtem, már megint mehettem iskolába.
- Aigoo! - sóhajtottam. - Gyűlölöm a sulit.
Lassacskán elkészültem, majd fogtam Sooty-t és lesétáltam az alsó szintre. Ha Ni és a többiek már ott ültek az asztalnál. Apám megint korán elment a hajógyárba. Azt mondta, hogy most jól halad a szekér. Örültem is neki.
Leültem Dong Woon-nal szemben, aki épp tojásrántottát evett és közben telefonozott. Pfff. Jellemző.
- 'reggelt! - köszöntem.
- Szia Seo Ah! - mosolygott Ha Ni.
- Jó reggelt! - köszöntött Choi is, aki már készült felállni az asztaltól. - Ma kora délután elmegyek Yuuki-ért.
- De jó. Siessetek! - Ha Ni kikisérte a férjét, és így csak mi ketten maradtunk az asztalnál. Kissé kényelmetlenül éreztem magam a tegnapi miatt, amiért nem köszöntem meg neki igazából, azt hogy megmentett, de látszólag nem zavarta. Cöh.
Elkezdtem kivenni egy kis tojást és kenyeret, de úgy éreztem, hogy valaki néz. Lassan odanéztem Dong Woon-ra, akin látszott, hogy épp akkor fordult el.
Vajon mi a baja?
- Te is éhes vagy? Tessék. - adtam a tojásrántottából kikapirgált szalonnát a cicámnak. Megint éreztem, hogy figyelnek. Végül...nem Ő lett volna, ha nem szól be:
- Mégis mit művelsz?! Miért adod oda a kajánkat annak a szőrpamacsnak? - mérgesen eltette a telefonját, majd lenézett Sootyra.
- Nem szőrpamacs! - vitatkoztam. Ha az is, egy nagyon-nagyon édes szőrpamacs.
- Dehogynem! Nézd már meg! Ki sem látszik a szeme. Olyan, mint egy dús lábtörlő. Aish! Nem tudom, hogy tudsz együttélni egy állattal. Ide hozod nekünk is, akik nincsenek hozzászokva...
- Ajumma azt mondta, hogy szeretitek az állatokat.
- Tévedett.
- És abban is, hogy a bogaraktól frászt kapsz? - kuncogtam. De nem sokáig értem be ennyivel, hirtelen kitört belőlem a hangos nevetés. - Ezt sosem fogom elfelejteni!
Dong Woon felugrott a helyéről, és elkezdte a hajamat húzni. Nem fájt, de azért nem is esett jól.
- Héj! Engedj el!
- Ha ezt bárkinek is elmeséled, teszek róla, hogy az egész suli megtudja a kis hétvégi akciódat. - elengedte a hajam.
- Mit? Azt, hogy megmentettél? - somolyogtam még mindig.
- Kár volt, az biztos.
- Késő bánat.
- Még tehetek róla, hogy ne éld meg a holnapot.
- Huu, nagyon félek. Na gyere Sooty, valakinek itt gyilkos hajlamai vannak, nem akarunk mi lenni az áldozatok, ugye? - felmentem a lépcsőn.

Az iskolában Seung Min és Ga In rögtön elkezdett faggatni a nyaralásról, és én mindent elmeséltem nekik részletesen, kivéve azokat a dolgokat, amiket még én sem értettem.
- Azta! Tényleg megmentett? Pedig ahogy őt ismerem, tuti hagyott volna vízbefullni. - mondta Ga In.
- Ja. - helyeselt Seung Min. - Na és jó volt?
- Végülis igen. - hagytam rájuk, hogy ne kérdezősködjenek már. Az ebédlő megint hangos volt, mindenki nevetett és beszélgetett. Semmi sem változott. Akkor mégis miért érzem azt, hogy van valami 'nem szokásos'. Elnéztem Dong Woon-ék asztalához, ahol minden ugyan olyan volt. Bong Na Na éppen Mir-t etette, Cheon Doong és JunHyung telefonoztak, Dong Woon pedig...
- Miért bámul ide Mr. Nagymenő? - kérdezte meglepetten Ga In.
Gyorsan elkaptam a szemem és máshova néztem.
- WooHyun! - mondtam véletlen hangosan. - Szia!
WooHyun ült le mellém mosolyogva. Fekete haja kócosan volt bezselézve, sötétkék kabátja simán felvehette volna a versenyt Dong Woon valamennyi haverjának a menő bőrdzsekijével. Jól nézett ki, ezt be kell vallanom.
- Szia Seo Ah! Mizujság? Jó volt a nyaralás? Tessék, hoztam neked almát. A büfésnéni nagyon kedvel, így kaptam ingyen egyet.
- Oh, köszi. - beleharaptam a zöld almába. - Hm...finom.
- Hallom holnap mész kreszt tanulni. Sok sikert! - mondta WooHyun, majd ő is elkezdte enni az almáját.
- Köszi. - forgattam a szemem, majd elmosolyodtam. - Amúgy...akartam beszélni veled valamiről, ma suli után...khm...ráérsz?
- Persze. A bejáratnál? - az arcán öröm tüköződött. Vajon tényleg szerelmet vallott nekem régen? De akkor miért nem emlékszem? Komolyan ennyire hülye lennék?
A csöngő megszólalt, nekünk meg kellett menni órára.

- Mint tudjuk, a gimnáziumunk minden évben megszervezi a saját körein belül lezajló sportnapját, és idén mi lettünk beosztva a baseball csapatba, egy másik osztállyal együtt. Szükségem van tíz emberre, akik részt vesznek. 9 játékos lehet a pályán de egy tartalék minimum kell. De lehet több is, ha valaki szeretne jönni, nyugodtan csatlakozhat. - mondta az osztályfőnökünk. - De elsősorban olyanok jelentkezzenek, akik jó sportolók. Seung Min, te gyere mindenképp. Ga In és te is Seo Ah!
Dejó!
- De...tanárnő! - jelentkeztem. - Fogalmam sincsen, hogyan kell baseballozni.
Sokan felnevettek az osztályban, de nem érdekelt.
- Kérj meg valakit, hogy tanítson meg. Van két heted rá. Nem bonyolult. - ezennel a tanár már nem is foglalkozott velem.
- Aish! Mit csináljak? - kérdeztem magamtól.

- Én nem akarok úgy beállni a csapatba, hogy nem tudom hogyan kell játszani. - panaszkodtam a lányoknak óra végén.
- Én segítenék, de az öcsémre kell vigyáznom. Mindig az én nyakamba varrják. - mérgelődött Ga In.
- Nekem meg el kell utaznom ezen a hétvégén a nagymamámhoz, mert nincs túl jól. A francba, hogy minden most jön össze. - csatlakozott Seung Min is.
- Mind egy, majd csak megoldom valahogy. Most mennem kell. - elköszöntem tőlük, majd kiléptem a suliból. WooHyun már ott várt rám.
- Szia! Miről szerettél volna beszélni?
- A lányok mondtak nekem valamit, ami azóta sem hagy nyugodni. - közben sétálni kezdtünk az egyik park felé. WooHyun-nal igen könnyen el lehet beszélni, úgy hogy nem érzem magam kényelmetlenül, mint a legtöbb pasi közelében, pedig ő is nagyon jól néz ki.
- Sejtem, hogy miről van szó... - kuncogott. - Nammibie... - óvatosan rámemelte a szemét, és akkor végre felismertem. Amint kimondta azt a nevet, hogy 'Nammibie', rögtön leesett.
- Ne már!!! - emeltem fel a hangomat. - Most már emlékszem! De...te Úristen, ez hogyan lehetséges?!
Általános iskolában, volt egy srác akit úgy hívtunk, hogy 'Nammibie', mert a vezetékneve Nam volt. Nagyon bírtam, de csak barátként, ő viszont mindig olyan kedves volt velem, sokszor jött hozzánk még a régi házunkba és apám jóban is volt a szüleivel. Aztán egyik nap szerelmet vallott, és még arra is emlékszem, hogy nem adtam rá választ, mert a barátnőmék megzavartak és el kellett mennem velük. Azóta nem is láttam, mert elköltöztek.
- Kicsi a világ, ugye?
- WooHyun...nagyon sajnálom... - kissé megkésve, de muszáj volt kimondanom.
A telefonom megcsörrent, nekem pedig muszáj volt felvennem, mert Ha Ni volt az.
- Bocsi, ez fontos lehet.
- Semmi baj, vedd csak fel, nekem úgyis mennem kell. Szia!
- De...! Oké. Szia! - furcsáltam, ahogyan viselkedett de nem volt időm vele foglalkozni, fel kellett vennem.
- Hallo?
- Seo Ah, hol vagy? Yuuki pár perc múlva itthon lesz.
- Azonnal ott vagyok. - mondtam, majd elindultam a buszmegálló irányába.

Mikor benyitottam a házba, az egész család, sőt még apám is ott ült a nappaliban. Jézus, olyan volt, mintha meghalt volna valaki.
- Seo Ah! Gyere csak! - Ha Ni jókedve semlegesítette ezt az érzést, és beljebb tessékelt.
- Végre találkozhatsz Yuukival!
- Szia! - nyújtottam a kezem Yuukinak. Olyan tíz év körüli lehetett, hosszabb barna haja alatt alig láttam a szemeit, de látszott rajta, hogy ő is helyes kissrác, akárcsak a testvére. De őszintén remélem, hogy a viselkedése nem olyan...
- Annyeong haseyo! - hajolt meg udvariasan. Jajj de édes! Totál ellentéte a tesójának. Én is meghajoltam, majd mosolyogva leültem. Dong Woon velem szemben ült, és szigorúan engem nézett.
- Mi van? - tátogtam, mire ő elkapta a tekintetét.
- Yuuki, ugye tudod hogy Seo Ah lakik most a szobádban... - vigyorgott rám cinikusan. Aigoo! Ez megint bunkózik.
- Tényleg? Nem baj... örülök neki, hogy noona vigyáz addig rá. - kedves mosolyt villantott rám Yuuki. - De látom hyung, neked nem tetszik...
Ez a gyerek sokkal értelmesebb, ahhoz képest hogy még csak tíz éves. Már most okosabb, mint a bátyja.
- Köszönöm szépen, és vigyázok rá. - válaszoltam boldogan.
- Hogyan tudna vigyázni bármire is, mikor még a saját életére sem tud? Eash! - Dong Woon durcásan felállt a kanapéról, és felment a lépcsőn.
- Mi a baja? - kérdezte mindenkitől Choi Won.
- Fogalmam sincs. - mondta Ha Ni.
- Hyung miért ilyen durva noona-val?
- Mindig ilyen. - vágtam közbe.
- Seo Ah...talán...utána kéne menned és megkérdezni, hogy mi a problémája veled... - apám félénken próbált meggyőzni.
- Az a baja, hogy ideköltöztünk.
- Bárcsak itt lennék én is, noona. Megvédenélek hyung-tól. - Bárcsak ilyen lenne Dong Woon is! Ilyen kedves és aranyos...
- Bárcsak... - motyogtam én is.
- De nem olyan rossz ember ám! Elég nehéz elvilseni, de ha megismeri az ember jobban, akkor nagyon kedves...
- Óóó, Yuuki... - Ha Ni könnyezni kezdett, és ezért mindenki meghatódott egy kicsit. Én is. A légkör sokkal családiasabb lett, most hogy Dong Woon nem volt itt.
***
- Jó napot, szeretnék feliratkozni a vezetésre. Ma kezdődik, ugye?
Az információs pultnál álltam, és vártam hogy értesítsenek az időpontról, hogy mikor kezdődnek a kresz órák. Ma eléggé befűtöttek úgyhogy egy rövidnadrágot és egy pólót húztam, és napszemüveggel járkáltam az épületben is, mivel oda is besütött a nap.
- Jó napot, egy pillanat és adom a jelentkezési lapot. Amúgy most fog kezdődni egy pár perc múlva, még azt hiszem van egy szabad hely.
- Köszönöm.
Hirtelen, egy ismerős hang csendült fel a közelből. Sőt nem is egy, hanem kettő. Megfordultam, és kicsit letoltam a szemüvegemet az orromra, közben véletlen nagy buborékot fújtam a rágommal, ami hangos csattanással pukkadt ki. Az épület visszhangzott, ezért mindenki hallhatta. Gyorsan visszafordultam, hogy Dong Woon és Cheon Doong ne vegyenek észre.
 Ezek mégis mi a francot keresnek itt?! Még mindig nem tették le a jogsit?
- Elnézést!!! - csapdostam az asztalt, hogy a nő visszajöjjön.
- Igen?
- Nincs esetleg egy másik időpont? - Mondd, hogy van! Könyörgöm!
- Van egy délutáni foglalkozás is, de azt hiszem az a terem már betelt. Sajnálom. - mondta.
- Aigoo! - hangosan kifújtam a levegőt. Dong Woon és Cheon Doong már bementek a terembe. Mit csináljak?
- Mindjárt kezdődik az óra, itt a lap. - odanyújtotta nekem a papírt, amit gyorsan kitöltöttem és cserébe kaptam egy kártyát, amit majd fel kell mutatni, minden órán.
Úgy gondoltam, talán sikerült elvegyülnöm, hátul volt még egy hely. Kivettem a táskámból a kapucnis pulcsimat, amiben ugyan tuti meg fogok sülni, de a cél érdekében elvilselem. Feltoltam a kapucnit, és a szemüveget is megigazítottam, majd halkan besétáltam a terembe és leültem leghátulra.
Dong Woon és Cheon Doong középen ültek és beszélgettek. Mivel el voltam foglalva a figyelésükkel, nem vettem észre és véletlen lelöktem a tollamat. Lehajoltam, hogy felvegyem, de a szemüvegem (ami már eléggé ki volt lazulva) leesett az arcomról, valaki pedig, aki épp arra járt rálépett, és majdnem eltanyált benne. Mindenki harsány lett és minket kezdett el figyelni.
- Sajnálom. Ne haragudj! - szavatkoztam.
- Seo Ah! - kérdezte zavarodottan Dong Woon. Meg volt lepődve, de rögtön el is mosolyodott. - Már megint szerencsétlenkedsz!?
Ez az én szerencsém! - gondoltam. Sosem úszom meg, hogy ne legyek leégetve Dong Woon által egy csapat ember előtt. Mit fogok csinálni? Hány óra van még vissza?