3. fejezet

- Seo Ah, megjöttél? - futott felém Ha Ni, mikor beléptem az ajtón.
- Igen. - mosolyogtam szerényen.
- Sikerült odaadnia Dong Woon-nak az ebédpénzt? Apád itt hagyta, mielőtt elment...
- Igen. Sikerült. - horkantam fel, mire Ha Ni meglepetten nézett rám.
- Történt valami?
- Nem, dehogy is. - intettem. - Sooty!
Hirtelen feltűnt a semmiből a kiscicám, én pedig felemeltem és megpusziltam. - Szia te rossz fiú!
- Olyan jól viselkedett, míg nem voltál itt. Nagyon kedves cica!
- Igen? Pedig nem vall rá...
- Ó...jut eszembe. Volt valami gond reggel? Sooty akkorát sziszegett, hogy még a garázsban is lehetett hallani...
- Ő és a fiad nem jönnek ki valami jól. - fintorogtam. - Kissé hajba kaptak.
- Dong Woon? Pedig ő szereti az állatokat. Kivéve a bogarakat. Azoktól írtózik. - kuncogott Ha Ni.
Felhúztam a szemöldökömet, hogy vajon tényleg komolyan gondolja-e, hogy a nagymenő Son Dong Woon fél a bogaraktól, azoktól a pici...élőlényektől...
- Bogárfóbiája van. Megőrül, ha észrevesz egyet.
Olyan szinten tört ki belőlem a nevetés, hogy a végén már elkezdtem fulladozni. Ha Ni velem nevetett. Fogadni mernék, hogy a fejem már vörös volt.
- Ez...höh...hogy... Mr. Nagymenő...hát ez nagyon jó!!!
- Igen. Lehet, hogy kívülről ez nem látszik...
- BIZTOS, hogy nem látszik. - javítottam ki. - Aigoo!
- Mi ez a jó kedv? - kérdezte Dong Woon szigorúan. Szerintem sejtette, hogy róla van szó. Alig bírtam visszatartani a nevetést, amikor megláttam.
- Omo! Te nem azt mondtad, hogy későn jössz haza? - kérdezte Ha Ni.
- De. Mindjárt megyek is el. Csak beugrottam a pénzemért. - Dong Woon gyilkos pillantást vetettt rám, mire én vágtam rá egy grimaszt.
- Jut eszembe! Ma elmegyek a barátnőimmel, úgyhogy én is későn jövök. Tényleg...mennem is kell készülődni.
Amikor a lányok megtudták, hogy Dong Woon-nal élek egy fedél alatt, rögtön mondtak rám egy imát és szerintem fejben már el is temettek. Nem hibáztathatom érte őket, hiszen ez nekem volt a legnagyobb sokk. Bong Na Na és a többiek még jobban elkezdtek utálni, már ha ez lehetséges. Ezentúl tuti, hogy egész nap engem fognak kibeszélni... Urg!
- Hova mentek?
- Azt nem tudom, csak meghívtak.
- Ne aggódj anya, biztosan babazsúrra mennek! - vágtatott fel a lépcsőn Dong Woon.
- Woonie! - szólt rá Ha Ni. - Viselkedj!
- De most mi van? Ez van...
- Hallgass!
- Jól van. - azzal hangosan bevágta az ajtaját.
- Ne is foglalkozz vele, Seo Ah! Mindig ilyen nagyképű. - simogatta meg a hajam Ha Ni. - Na akkor menj, siess, nehogy elkéss!

- Még mindig nem hiszem el, hogy Dong Woonékhoz költöztetek. Úristen Seo Ah, nem irigylem a szerencsédet! - mondta Seung Min.
- Ez a lehető legrosszabb, ami történhet, bármelyikünkkel. - sóhajtozott Ga In. - Komolyan azt mondta, hogy babazsúrra megyünk? Pfff.
- Ja. Legszívesebben ráuszítottam volna Sooty-t.
Vagy egy bogarat. - tettem hozzá magamban, mire ismét felröhögtem. Mr. Nagymenő... Son Dong Woon úrfi nem tudja elviselni a bogarakat! Ezt a sztorit!
- Mi olyan vicces Seo Ah?
- Ja. Semmi. Csak eszembe jutott valami. Amúgy, mi a helyzet WooHyun-nal? - tereltem el a témát.
- Omo! Jó hogy felhoztad. Utolsó óra után téged keresett. Azt mondtuk, hogy haza mentél. Úgy eltűntél...mondjuk nem is csodálom. - forgatta a szemét Ga In.
- Te Seo Ah! Nem ismerős neked WooHyun valahonnan? - kérdezte óvatosan Seung Min.
- Nem. Miért?
- Ő azt mondta, hogy még általános iskolában ismerkedtetek meg. Vagyis... szerelmet vallott neked még hetedikben.
- Micsoda??? - visítottam fel. Az agytekervényeim rögtön működésnek indultak, és gondosan visszatekertem az általános iskolai élményeket. Csak megmaradt bennem az, ha valaki szerelmet vallott, ennyire nem lehetek lyukas agyú.
- Nem emlékszel?
- Nem. - nyávogtam. - Totál kiesett. Amúgy az is lehet, hogy összekever valakivel. - kerestem valami olyan megoldást, amiben nem én tűnök totál sügérnek. Mégis milyen lány az, aki elfelejti azt a srácot, aki szerelmet vall neki? Mégha annyiszor előfordult volna, hogy ne tudjam megjegyezni az összeset...
- Lehet. - vonta meg a vállát Seung Min.
- Kérnek még egy kávét? - jött oda hozzánk a pincérnő.
- Én kérek, köszönöm! - vágtam rá gyorsan.
- Ez már a harmadik lesz, nem leszel rosszul tőle? Nem fogsz tudni aludni... - mondta aggodalmasan Ga In
- Nem is szándékozok. Holnap hétvége...lesz időm napközben is aludni. Addig sem kell Dong Woonnal összefutnom.
- Tényleg olyan borzasztó, mint amit a suliban mutat?
Bólintottam, majd kortyolni kezdtem a forró kávét. - Arrogáns, beképzelt, parancsolgató, lenéző és piszkosul élvezi, ha bolondot csinálhat belőlem. Fogalmam sincs, hogy a szülei hogyan tudják elviselni. Bunkó is! Ott hagyott egyedül, én meg mint a világtalan azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Nemhogy felajánlotta volna, hogy mehetnék velük, mint Cheon Doong, nem ő inkább azt mondta JunHyunnak, hogy taposson bele. Cöhh! Kibírhatatlan egy pasi! - ócsároltam.
- Pedig nagyon kár érte. Hiszen ő néz ki a legjobban a suliban. - sajnálkozott Seung Min.
Ez eszembejuttatta a ma reggeli képet, amin Dong Woon felállított hajjal lép ki a fürdőből. A szemei nagyok voltak, sötétbarnák, szája szépen ívelt az arca pedig ovális, ami nagyon különlegessé tette a kinézetét. Haja dús volt, és néha világosabbnak tűnt, mint máskor. Be kell valljam, hogy nagyon szép volt, néha olyan éteri. De teljesen mindegy mennyire jól néz ki valaki, ha belül romlott. Nem lehet szeretni egy olyan embert, akiben nincsenek meg az emberi tulajdonságok.
- Mennem kell. Anyám elutazik, és nekem kell vigyáznom az öcsémre. - állt fel az asztaltól Ga In. - Tényleg, és az öccse milyen?
- Dong Woonnak? Nem tudom. Még nem láttam. Azt hiszem...táborban van, vagy mi.
- Biztosan ő sem fog túlságosan különbözni a bátyjától.
- Ja, valószínű. - hagytam rá.
- Én is megyek, Seo Ah! Te is menj! Elhiszem, hogy nem akarsz, de ne császkálj egyedül, oké?
- Ne aggódj annyit, Seung Min. - mosolyogtam. - Megárt a szépségednek.
- Na ja. - kuncogott.
- Jó éjt, sziasztok! - mondtam elhaló hangon. Ott maradtam egyedül az üres kávéscsészémmel.
- Esetleg még egy kör? - kérdezte a pincér.
- Nem köszönöm. - felálltam, majd kifizettem neki a kávét és kiléptem az éjszakába.

Vajon apa még a gyárban van?
Mind egy, elindultam a hajógyár irányába, hátha összefutok vele, de mire odaértem már mindenki lelépett, egy villany se égett. Nem akartam visszamenni a házba. Nem mintha nem kedveltem volna Ha Ni-t és a férjét, nem is erről volt szó. Egyszerűen csak nem akartam nyűg lenni nekik. Olyan életet akartam, amiben magunk urai vagyunk, és nem kegyből élünk egy másik idegen házban, egy olyan sráccal, akit nem kedvelek. Annyira lefárasztanak a veszekedések, és ez még csak a második nap!
Jesszusom, mi lesz velem? Tuti diliházba fogok kerülni.

*** °°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°°° ***
- Dong Woon fiam, nem találkoztál Seo Ah-val a hazavezető úton? Már 11 óra, és még mindig nem ért haza. Lehet eltévedt. Remélem nem lett semmi baja. - aggodalmaskodott anyám. Közben körbe-körbe járt a házban, ami eléggé idegesített.
- Nyugalom! Biztos mindjárt betoppan. Nem hiszem, hogy képes tovább fenn maradni, a mai csapzott, kialvatlan kinézetéből ítélve...
- Héj! Miért vagy ilyen gonosz Seo Ah-val, ha? Mit ártott ő neked? Olyan lenéző vagy...!
- Ezek tények. - válaszoltam magabiztosan.
- Ya! Attól még, hogy te jól nézel ki és okos vagy, nem kell másokat lenézni. Különben is, Seo Ah nagyon is szép lány, és aranyos is. Nem érdemli meg, hogy lehordják.
- Mi van, már jobban szereted őt, mint a saját fiadat?! - horkantam fel. Szép!
- Á, miket beszélsz? Még csak két napja ismerem. - legyintett. - De lehet, hogy jobban fogom kedvelni.
- Fenyegetsz? - tátottam el a szám. - Mégis milyen anya vagy te?!
- Aish! Inkább menjél, keresd meg Seo Ah-t! Lehet nem találja a hazavezető utat.
- Ahhoz nagyon kicsi IQ-ja kell hogy legyen, mivel ma már bejárta az egész utcát. - fogtam magam és felsétáltam. Valami okból kifolyólag nem a saját szobámba, hanem Seo Ah-jéba nyitottam be. Meg akartam bizonyosodni arról, hogy nem csak bújdosik előlünk, de nem. Nem volt ott.
- Seo Ah, te szerencsecsomag, még is hol a francban csavarogsz?! - csaptam be az ajtót, majd bementem a szomámba. Ledobtam a táskámat és hanyatvágtam magam az ágyamon. Nem tudom, hogy mi volt olyan érdekes, de elég sokáig bámulhattam a fehér plafont, mert mikor felmentem még csak 11 óra volt, viszont mire magamhoz tértem már fél éjfélt ütött az óra. Seo Ah pedig még mindig nincs itthon.
- Az első nap, és máris baj van vele! - mérgelődtem, majd felkaptam a telefonom és leszaladtam az alsó szintre. Halkan, nehogy anyám észrevegye, hogy leléptem.
Az éjszaka ugyan meleg volt, de fogalmam sem volt, hogy Seo Ah mégis mit vitt magával. A belváros felé vettem az irányt, remélvén hogy biztosan ott lesz, hiszen a csajok általában oda szoktak menni tracspartyzni. Fogadni merek, hogy csak rólam folyt a tárgyalás a suliban és utána is. Érdekes, hogy utálnak engem és a haverjaimat...
Önkéntlenül is elmosolyodtam, visszaemlékezve Seo Ah képére, mikor Bong Na Na számonkérte. Olyan vicces nézni, amikor a szemeivel lézereset játszik. A grimaszaitól meg egyenesen kész vagyok. Az, ahogyan fel tudja kapni a vizet, nagyon szórakoztató...
Befordultam az egyik forgalmas utcába, ahol kávézók sorra voltak kivilágítva, de nem láttam sehol sem. Aigoo! Mégis meddig keressem? Holnap reggelig? Akkor én is úgy fogok kinézni, mint ő ma reggel...
- Cöh! Seo Ah, te vagy egy valami...
Úgy döntöttem, hogy elsétálok a folyóhoz, hátha ott lesz a sétányon. Végül megláttam egy padon ülve, lelógó fejjel, egyedül. Odasétáltam hozzá, és leültem mellé, de a feje még mindig lenn volt.
- Te alszol?! - kapcsoltam.
Riadtan felkapta a fejét, és mikor meglátott, kishíján leugrott a padról.
- Mi...hogy kerülsz te ide? - kérdezte ijedten.
- Jöttem, visszavinni a seggedet a házba. Mégis mit képzeltél? - vált dühössé a hangom. Azt nem tudom megmondani, hogy miért lettem ideges, csak azt tudtam, hogy most nagyon le kell osztanom. - Anyám halálra aggódja magát. Mászkál a házban össze-vissza, mint egy mérgezett egér. Te meg itt dobod be a szunyát, ahelyett hogy a direkt neked vett ágyon tennéd azt. Hihetetlen vagy!
- Ya! Szerintem meg azért jöttél, hogy megint csesztess! - pattant fel.
- Igen, ezért is. De előbb vissza kell vigyelek a házba. - felálltam én is, majd elindultam a helyes irányba. - Héj, merre mész? - kérdeztem tőle, mivel ő az ellenkező irányba ment. - Nem lehetsz ilyen ostoba!
- Ezek szerint mégis. - felelte dacosan, majd tovább folytatta a sétát.
- Kim Seo Ah! - kiabáltam utána. - Lennél szíves nem kellemetlen helyzetbe hozni! Ha nem akarod, hogy felkapjalak és haza vonszoljalak, akkor gyere itt mellettem - a helyes irányban - csöndben, mint egy jó kisgyerek!!!
- Parancsolgató tuskó. - motyogta az orra alatt.
- Micsoda?
- Na ne mondd, hogy nem vagy az! Folyton dirigálsz nekem, mintha a bátyjám vagy az apám lennél. - vált ismét mérgessé az arca.
- Ha erre van szükséged, más különben nem tudsz épeszűen gondolkodni, akkor mégis mit kéne tennem?
Sikerült végre mellém kecmeregnie, de nem nézett rám, csak duzzogva előre figyelt. Alig tudtam visszatartani a mosolygást, ilyenkor olyan vicces volt.
- Legközelebb inkább apámat küldjétek utánam. - mondta még mindig előre merengve.
- Rendben. - elfordultam, hogy ne lássa az arcomra kiülő zavart és megbántott kifejezést. Tényleg ennyire utál? Ennyire borzasztó lennék? Dehát más el tudja viselni, akkor ő hogy hogy nem? Á, mindegy is, kit érdekel?! Van egy-két ember aki nem kedvel, hol érdekel az engem, hogy Kim Seo Ah mit gondol!