1. fejezet

- A fenébe, el fogok késni! - motyogtam magamban, miközben a könyveimet kapkodtam fel az asztalomről és tuszkoltam be őket a táskámba. Reggel fél 8 volt már, és én még mindig itthon kapkodok, tutira megint elkésem. Csak úgy, mint a múlt héten, meg az az előttin.. Hallom, ahogy anya a konyhából kiabál, hogy siessek, mert el fogok késni, de komolyan, mintha én nem tudnám... ! Miután nagy nehezen az összes könyvemet beraktam a táskámba (remélem), elkövettem azt a hibát, hogy belenéztem a szobám falára akasztott apró tükörbe. Úristen.. a hajam össze-vissza állt, de egyszerűen nem volt már rá idő, hogy emberi külsőt kölcsönözzek magamnak, így hát hagytam az egészet, csak párszor végigsimítottam rajta, felkaptam a dzsekimet a székem támlájáról és kiviharzottam a szobámból. Gyors elköszöntem anyutól, aki még egy kakaót is rám akart sózni, de ügyet sem vetettem rá.
-Te lány! -sopánkodott - Folyton ez a rohanás! Ha időben felkelnél, nem kéne így sietned...
A többit már nem hallottam, mert már csuktam is be magam mögött az ajtót és rohantam a buszmegállóba.
Egy újabb hétfő reggel, újabb késés. Tudom, hogy le kéne már szoknom róla, hogy vasárnap elfelejtem felhúzni az ébresztőórámat, de képtelen vagyok rá. Anya meg pont azzal próbál ösztönözni, hogy húzzam fel az órát, hogy nem kelt fel soha időben hétfő reggel.
Egyébként a mai napot már vártam is, meg nem is. Vártam már rá, mert ma kezdek el dolgozni az első munkahelyemen diákként egy nagy hotelban a város egyik legelőkelőbb részében. Én leszek a szobalány, azt hiszem. Mindegy, a lényeg az, hogy végre pénzt fogok keresni, mert az a kis zsebpénz, amit anyutól kapok, semmire sem elég... És amiért nem vártam ezt a mai napot, az természetesen a suli.. az egész osztály előtt elő kell adni azt a nyavalyás kiselőadást. Nem szeretek szerepelni, mások elé kiállni és beszélni, ezért is félek ettől az egésztől. Mikor mások engem néznek, mindig zavarba jövök, a torkom kiszárad és úgy érzem, hogy a gyomromban apró kis halacskák úszkálnak az idegességtől. Próbáltam nem gondolni erre az egészre, és a csigalassú buszt ösztönözni gondolatban, hogy haladjon már kicsit gyorsabban.

*

Végigrohantam a folyosón, de a termünk elé érve lelassítottam. Próbáltam nem kapkodva szedni a levegőt, ami kicsit nehéz volt, mivel a buszmegállótól egészen idáig futottam. Lassan beszívtam és kifújtam a levegőt, és a teremajtón át ki tudtam venni a tanár kiszűrődő hangját. Gondolatban már azt is hallottam, ahogy a tanár úr majd leteremt a késésért: "Ah, Lee kisasszony, köszönjük, hogy megtisztel minket be..."
- Öhm.. most akkor bemész, vagy sem? - kérdezte egy hang a hátam mögött, mire riadtan fordultam hátra. Csodálkozva bámultam a srácra, aki kérdőn nézett rám. Yang Yoseob. A suli legaranyosabb fiúja. Sőt.. az egész világé. Nem vicc. Tényleg az aranyos szó az, ami a leginkább jellemzi ezt a fiút... annyira.. leírhatatlan. De most ő is elkésett... velem együtt és arra vár, hogy kinyissam az ajtót, és...Yoseob felhúzta egyik szemöldökét és még mindig engem bámult, hogy mi a jó eget csinálok én itt, miért nem megyek be végre. Végre magamhoz tértem.
- Ömm.. bemegyek - mondtam és torkomban dobogó szívvel fordultam meg ismét, bekopogtam és benyitottam. - Elnézést a késésért, tanár úr...
A tanár felénk fordult és pontosan olyan arckifejezéssel nézett rám, amit az előbb elképzeltem és ugyanazokat a szavakat mondta el, belém folytva ezzel a szót.
- Ah, Lee kisasszony, köszönjük, hogy megtisztel minket becses jelenlétével itt az iskola falain belül. De látom, azt még mindig nem sikerült az eszébe vésnie, hogy a tanítás pontosan reggel 9-kor kezdődik, nem előbb és nem később! Várjunk csak, hiszen Yang úrfi is megérkezett köreinkbe! Csak nem együtt lopták valahol a napot épp? - a tanár úr hideg derűvel szemlélt minket, miközben én Yoseobra kaptam a pilllantásomat, aki hitetlenkedve húzta fel a szemöldökét.
- Nem, tanár úr - felelte nyugodtan. - Elnézést kérek a késésért.
- Üljetek a helyetekre! - utasított minket a tanár.
Sietve slisszoltam a helyemre, de közben voltam olyan szerencsétlen, hogy megbotlottam az egyik fiú táskájában, és majdnem elnyaltam az osztály közepén. Halk kuncogást hallottam magam körül, és legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. Utálom a hétfő reggeleket. SeungMi, a barátnőm odahajolt hozzám.
- Már megint elfelejtetted felhúzni az ébresztődet? - suttogta a fülembe, mire bólintottam. Erre elvigyorodott, én meg a szemeimet forgattam. A markomba nyomott egy rágót, én meg elővettem könyvemet, és elkezdődött az iskola.

*

- Látod, nem is volt olyan nehéz - bökött oldalba SeungMi, miután kicsöngettek a 4. óráról, amelyiken a kiselőadást kellett tartanunk. Épp az ebédlő felé siettünk, hogy jó helyünk legyen. Igaza volt, tényleg nem volt olyan rossz, mint azt képzeltem, de az ilyen felelések előtt mindig izgulok...
Odaértünk az ebédlőbe és szerencsére még nem voltak sokan. Gyorsan vettünk valamit és leültünk az egyik szabad asztalhoz, ami a lehető legtávolabb volt a kiszolgáló pulttól. Én meg Seungmi nem szerettünk a közelében, mert az az ebédlő legforgalmasabb helye, nagy a zaj meg a tolongás. Ahogy teltek a percek, egyre zsúfoltabb lett az étkező és nagyobb a hangzavar.
Egyszer csak hangos nevetés harsant az ebédlő végében, mire mindketten felkaptuk a fejünket és odanéztünk. Hát persze. Ki más is lehetett volna, mint ők. Yoseob és a barátai, HyunSeung és HongKi. Ez a három fiú az iskola legnépszerűbb srácai. Jól néznek ki, gazdagok és mindenki velük akar barátkozni. Yoseob egyfolytában bolondozik és nevet mindenen, mondhatni olyan, mint egy kis bohóc. HongKi pedig mindenben vele van, és ketten együtt szórakoztatják a népet a hülyéskedésükkel. HyunSeung a legkomolyabb köztük, kevesebbet mosolyog és kicsit magába forduló személyiség, így kissé ellensúlyozza Yoseob és HongKi végtelen jókedvét.
Most is Yoseob és Hongki voltak a műsoron. Yoseob az asztal tetején trónolt, mint valami kiskirály. Be kell valljam, nagyon jól nézett ki a fekete farmerjában és a fekete-türkizkék dzsekijében. Hongki egy széken ült tőle nem messze és mogyorót dobált a szájába, Yoseob meg minden egyes elkapott szemnél győzedelmesen kiáltott fel és közben a körülöttük ülőkre vigyorgott, akik mindenfélét kiáltoztak neki. Úgy néztek ki, mint egy sztár meg a rajongói. A következő pillanatban viszont, ahogy Hongki a szájába dobta a mogyorószemet, hirtelen abbahagyta a nevetést, a torkához kapott és köhögni kezdett.
- Ajjajj, félrenyeltél? - kérdezte Hongki, mire Yoseob alig láthatóan bólintott és előre hajolva tovább köhögött. HyunSeung odahajolt hozzá és a hátára csapott, de Yoseob hárító mozdulatára visszahúzta a kezét. Yoseob arca kezdett elvörösödni. Mindenki ijedten kapkodta a fejét, hogy most mi lesz. Az egész ebédlő egy emberként bámult Yang Yoseobra.
- Meg ne fulladj itt nekem, haver! - kiáltott fel Hongki ijedten.
- Adjatok neki vizet gyorsan! - javasolta egy fiú, mire HyunSeung egy üveg vizet nyújtott Yoseobnak. Megragadta és nagyot kortyolt belőle. Végül nagy nehezen lenyelte a torkán akadt szemet és nagyot sóhajtva kiegyenesedett.
- Köszi srácok - mondta rekedten és még mindig a torkát markolászta. - Hongki, te meg ne adj nekem több mogyorót, mert...
Nem folytathatta tovább, mert az ebédlőben felügyelő tanár ebben a pillanatban az asztaluknál termett.
- Yang Yoseob, minden rendben? - kérdezte.
- Nem fulladtam meg - közölte Yoseob és már egy halvány vigyor jelent meg az arcán. Hihetetlen. Az előbb majd megfulladt most meg már nevet.
- Örömmel hallom, de te és Lee Hongki azonnal hagyjátok abba az étellel dobálózást, mert az pont az ilyen dolgokhoz vezet! És szállj le az asztalról, fiam, az ebédlőben tilos az asztalra ülni! Sőt, mindenhol!
- Igenis, tanár úr... - adta meg végül magát Yoseob és lekászálódott a trónjáról.
- Ez érdekes volt.. - szólalt meg mellettem SeungMi, amikor kifelé tartottunk az ebédlőből, mert letelt az ebédszünet.
- Ja, az volt - hagytam rá. Ahogy Yoseobra gondoltam, eszembe jutott, ahogy reggel nézett rám és megint tiszta hülyének éreztem magam. Biztos azt hitte, totál idióta vagyok, hogy ott állok és bámulok az ajtóra. Na de... mióta érdekel engem ennyire, hogy Yang Yoseb mit gondol? Nem tudom, de .. nem is akarok erre gondolni. A megszólaló csengő végleg visszarántott a valóságba és rájöttem, hogy még három hosszú óra vár rám, mielőtt kiszabadulok innen.