1. epizód

A sors néha szerencsétlen eseményeket szül. De vannak olyan dolgok, amik később jó irányba terelik az életedet. A Sors igen is nagy Úr. Olyankor bukkan fel, amikor a legkevésbé várnád, és amikor egyáltalán nem kéne még egy púp a hátadra. Szeszélyes és bonyolult, lehet jó vagy rossz. De az az egy biztos, hogy minden okkal történik. A rossz események után mindig jó dolgok történnek, még ha elsőre ezt nem is veszed észre. Ezt én tudhatom a legjobban!
                                                         ...

Az ébresztőm hangos csipogással keltett. Korán akartam kelni, hogy időben beérjek a suliba, és ne csak úgy betoppanjak, mint ahogy általában mindig. Shooty a perzsa kiscicám ott feküdt a lábamon, ezért kénytelen voltam arrébb tessékelni, hogy ki tudjak szállni az ágyból készülődni. Szerencsére a koromfekete gombóc nem ébredt fel, így nyugodtam el tudtam végezni a teendőimet.
- Nem is reggelizel? - nézett rám lepetten az apám, aki épp a konyhában tevékenykedett. - Mi ez a sietség?
- Ma első órában dogát írunk, és időben be akarok érni. - válaszoltam kapkodva.
- Áh értem. De azért tessék ezt vidd el! - nyomott a kezembe egy becsomagolt almát és szendvicset.
- Köszi. - nyomtam egy puszit az arcára, majd eltettem a reggelit a táskámba.
- Kim Seo Ah! - kiabált utánam apa. - Valamit itt felejtettél!
Hát persze! A diákigazolványomat rendszeresen otthon hagytam ilyenkor reggel, olyan is előfordult már, hogy apámnak egészen a buszmegállóig kellett futnia, hogy utolérjen a diákommal, különben nem tudtam volna felszállni az iskolabuszra.
- Mi lenne veled nélkülem?
Költői kérdés volt. Mindketten tudjuk jól, hogy elvesznék nélküle.
- Seo Ah! - integettek a barátnőim a megállóból.
- Szedd a patáidat, ott jön a busz! - furakodott át a tömegen Ga In.
Megszaporáztam a lépteimet, így végül sikerült elérnem a buszt.
- Épp hogy. - mosolygott rám Seung Min.
- Sziasztok lányok! - üdvözöltem őket, majd lehuppantunk a megszokott hármas-helyünkre.
- Tanultál? - kérdezte tőlem Ga In.
- Kivételesen igen. Bár...mint tudjuk, ez nálam nem jelent semmit. - fintorogtam.
A busz valami okból kifolyólag nagyot fékezett, és én majdnem lefejeltem Seung Min-t. Mindenki harsányabb lett, és kifelé kezdtek bámulni. Mi is így tettünk.
- Na neee! Figyelitek?! A Nagymenő nem hajlandó elsétálni a buszmegállóig, ezért egyszerűen csak leinti a buszt, ahol éppen áll. Hihetetlen, komolyan...- mérgelődött Ga In.
Son Dong Woon a suli, sőt, a város legmenőbb sráca, akiben minden megvolt, amit egy lány kívánhat, leszámítva a jómodort, a kedvességet, az együttérzést és minden egyéb tulajdonságot, amik ahhoz szükségesek, hogy egy épeszű lány felfigyeljen rá. Ő az a fajta fiú volt, akinek mindene megvan. Jól nézett ki (és ezt még én sem vitathatom), gazdag volt, jó sportoló, okos és ezért mindenki oda volt érte. Mindenki, kivéve minket. Mi egyenesen rühelltük, őt és a bandáját is.
- Na és ott jön a másik jómadár! - csapta össze a tenyerét Seung Min.
A buszra felszállt Son Dong Woon lány verziója. Bong Na Na. Bár...DongWoon-ról bajosan tudnám elképzelni, hogy futna egy lány után (ha csak annak a lánynak nincs tenniszlabda feje), ugyanis Na Na folyton DongWoon és a barátai seggét nyalta. Szinte körberajongta őket. Ez már alapjába véve is idegesítő, hát hogyha még minket is kibeszélt. "Nézd már meg azokat a gyökreket!" "Jajj, olyan buták!" satöbbi, satöbbi.
- Most vágjátok, hogy szegény Park InJung-ot megint kitúrták a helyéről? - kapta fel a vizet Ga In.
- Gyűlölöm ezeket a felfuvalkodott békákat! - csatlakoztam én is. Ha róluk volt szó, csak csúnya szó jött a számra, ez egyszerűen már beleivódott a zsigereimbe. Már ha meghallom valamelyik nevét, rögtön olyan dolgok jutnak egyszembe, hogy bomba, géppisztoly esetleg karó...Na jó, elég a morbidkodásból.

Végre odaértünk a sulihoz. Az első tanórán megírtuk a beígért dolgozatot, majd a következő órákon vizsgafeladatokat oldottunk meg a közelgő érettségi miatt, így nem volt nagyon időm agyalni a Son Dong Wonn és a rühes bandája elleni merénylet kidolgozásán.
- Bocs! - jött belém valaki, amikor épp az ebédlő felé indultam. Mir, Dong Woon egyik legjobb barátja és edzőtársa rohant belém (már amennyire a lassú, 'ultramenő vagyok' ezért dobálom a végtagjaimat című járás, rohanásnak számít). Szerintem, ha tudta volna, hogy kit gázolt el, nem kért volna bocsánatot. Mind egy, fogtam magam és beléptem az ebédlőbe. Olyaván tűnt, hogy az egész iskola farkas éhes, ezért át kellett vágnom a nagy tömegen, hogy megtaláljam Ga In-t és Seung Min-t. Hát persze, hogy épp Son Dong Woon bandája mellett kellett elmennem, miért is ne?! Már megszokhattam volna a szerencsémet.
Akár egy hetvenes évek beli musicalben a legmenőbb srácok egy asztalnál ültek és beszélgettek, körülöttük a legcsinosabb lányok játszották az eszüket. Dong Woon nyitott térdekkel, előredőlt felsőtesttel magyarázott valamit. Minden bizonnyal a múltkori tenniszgyőzelmükről dicsekedett. Pfff...
- Itt vagyunk! - kiabált Ga In. Leültem melléjük, de közben végig a Menő Bandát néztem.
- Nem unják még? - grimaszoltam.
- Tudod hogy milyenek. Sosem unják meg a reflektort. - húzta el a száját Seung Min. - Na és...milyen volt a dolga?
- No comment. - mondtam. - Mindjárt jövök, csak hozok magamnak innit. - felálltam, majd az automata felé vettem az irányt. Szerencsére csak egy valaki volt előttem, még jó mert nagyon szomjas voltam. Már épp dobtam volna be a pénzt, amikor egy kéz a semmiből, elémnyúl. Gondolkodás nélkül beszóltam neki:
- Héj!
Mikor ránéztem a hosszú kéz tulajdonosára, a pumpám még jobban felment. Son Dong Woon megint azt hiszi, hogy övé a világmindenség.
- Mi a problémád? - kérdezte flegmán.
Még képes megkérdezni, hogy mi a bajom? Istenem, add hogy vissza tudjam tartani a belőlem kitörekvő szitkokat!
- Elhiszem, hogy a hatalmas egód károsítja a látásodat, de akkor közlöm veled, hogy én voltam itt előbb, és általában az a szokás, hogy aki később érkezik, az beáll a sor végére. Az pedig ott van! - mutattam hátrébb.
- Nagyon sokat tudsz beszélni. - állapította meg közönbösen. - De nem érdekel, én nagyon szomjas vagyok! Mellesleg...a látásom nagyon is tökéletes.
- Mint minden másod, ugye?! - suttogtam szarkasztikusan.
- Ne legyél irigy. Nem mindenkinek adatik meg minden. - vonta meg a vállát vigyorogva. - Neked mi kéne? - fordult felém. Tudtam, hogy nem az innivalóról beszél.
- Egy üveg víz, úgy hogy leszel szíves... - kissé arrébb löktem és bedobtam a pénzt, majd megnyomtam az ásványvizes gombot. Az automata furcsa hangot adott ki, mint aki befejezte az eddigi pályafutását. Basszus! - idegesen nyomkodtam a gombot, sőt még bele is rugtam egyet a dobozba, de semmi.
A hátam mögül távolodó 'jajgatások'-ból arra mertem következtetni, hogy mindenki elsétált a sorból, csak én maradtam és a kuncogó Dong Woon.
- Idióta! Gyerünk már! - verdestem az autómatát. - Ne röhögj már Mr. Nagymenő!!! - mordultam rá. - Ha annyira nagy ész vagy, akkor csináld meg!
- Okké. - még mindig mosolyogva elém lépett, és valamit csinált a géppel, ami ismét bekapcsolt. Mi a nyavaja?!
- Na, add azt ide! - kiabáltam rá, amikor észrevettem, hogy kinyitja az én ásványvizes palackomat, azt amit ÉN vettem.
- Ne sípolj már! Mivel én csináltam meg, ez a jutalom engem illet. - nagyot kortyolt a vízből.
- Idióta!
- Hogy mersz így beszélni vele? - sasszézott felénk Bong Na Na. - Mit hiszel mégis ki vagy te? - kérdezte mérgesen.
- Mi van? - horkantam fel. - Semmi közöd hozzá. Mit képzelsz magadról? Csak azért mert pénzed van, és menő vagy, azt hiszed, hogy számonkérhetsz?
- Te fogyatékos kis liba! Na majd mindjárt adok én neked! - elindult felém, de Dong Woon elkapta a csuklóját, és magához rántotta.
- Nyugalom! - végigsimított a haján. Fúúúj, ez undorító.
- De ez az undok ribanc... - kezdte Na Na.
- Undok ribanc vagy te! - vágtam vissza kissé hangosan.
- Kim kisasszony! - egy erős hang törte meg a nagy ricsajt, amit mi okoztunk. Az igazgató szigorú tekintettel méregetett minket, és végül rajtam állapodott meg a tekintete. Nem hiszem el, hogy megint én szívom meg! Ez nem lehet!
- Az iskolánkban nem tűrjük meg, hogy a diákok csúnyán beszéljenek. - tájékoztatott mindenkit az igazgató, de látszott, hogy nekem intézte a szavait.
Dong Woon-ra pillantottam, hogy esetleg benyög valami olyasmit, hogy nem csak az én hibám, de hát...Álmodni nem bűn, na! Hogyan is képzelhettem, hogy Mr. Nagymenő megvéd?! Ugyan már.
Nagy csönd telepedett az ebédlőre, mindenki minket figyelt. Zavaromban elkezdtem jobban megvizsgálni Dong Woon-t. Csak hogy lefoglaljam magam addig valamivel .
Hosszabb sötétbarna haja tökéletesen be volt lőve, az arca nagyon szép volt, jóképű de mégis volt benne valami gyerekes. A ruhái még menőbbé tették, mindig jól öltözködött. Mégis, a viselkedése annyira lerombolta az imidzsét, hogy csak mérgesen tudtam rá nézni. Főleg ezek után...
- Jöjjön Kim Seo Ah, beszélgessünk egy kicsit az irodámban.
Szúros pillantást vetettem arra a gerinctelen Na Na-ra és a még mindig (rohadt idegesítő) somolygó Dong Woon-ra, majd elköszöntem a lányoktól, és elsétáltam az igazgatóval az irodája felé.

*********
Iskola után kihagytam a szokásos császkálást a lányokkal, inkább egyenesen hazafelé vettem az irányt.
Az már biztos, hogy ezt a balhét, és az azt követő igazgató beszélgetést nem fogom elmondani az apámnak. Nagyon kiakadna...
- Seo Ah! - apám szólalt meg a házunk teraszáról elhaló hangon. Nem értettem a rossz kedvét egészen addig, míg körbe nem néztem és fel nem fogtam a látottakat. Apám ott ült, csomagokkal körbevéve, akár egy újdonsült hajléktalan. Sooty is ott sündörgött, mint aki ideges és nem tud nyugton maradni. Odamentem hozzájuk, és felvettem a kiscicámat. Hosszú némaság után végre megszólaltam:
- Mi történt?
- Miért van az, hogy aki gazdag és mindene megvan, az még többet tudsz szerezni, és akinek alig van valamije, azt a keveset is alig tudja megtartani? - sóhajtott. - Egy ingatlanügynök a fejébe vette, hogy ő bizony akarja ezt a házat. Már több hónapja szervezkedik, és én semmit nem tudtam tenni! Semmit! Ha nem tudunk ajánlani többet, mint amennyit ő, akkor elveszik a házat. Amint látod...sikerült is neki.
Tátott szájjal ültem le mellé, mitha ülve könnyebb lenne gondolkodnom és felfognom azt a tényt, hogy nincs hol laknunk. Belefúrtam az arcom Sooty dús bundájába, ami némi vígaszt adott. Egy ideig. Mert utána rögtön eszembe jutott, hogy...hajléktalanok lettünk.
- Most mit fogunk csinálni? - kérdeztem.
- Egyik régi, jó barátom felajánlotta, hogy náluk lakhatunk addig, amíg nem szerzünk egy új lakást. - apám arca kicsit derültebb lett. - Ne aggódj, meg fogjuk oldani! Addig ott leszünk náluk. Nagyon kedves emberek, és van annyi pénzük hogy kisegítsenek minket egy kicsit.
- Biztos hogy jó lesz ez így? - húztam el a szám.
- Remélem. Nem akarok élősködő lenni, ezért minnél előbb cselekednem kell. Ezentúl többet leszek a gyárban. Ez viszont azt jelenti majd, hogy kevesebbet leszek veled...
Megráztam a fejem, majd félénken elmosolyodtam. - Miattam ne aggódj! Én jól elleszek. Ígérem!
- Erős lány vagy, mint anyád! - simogatta meg az arcomat. - Jó lesz, majd meglátod! A barátom felesége, olyan akár egy tündérkeresztanya, nagyon fogod szeretni, és már alig várja, hogy megismerhessen. A gyerekei úgyszintén kedvesek.
- Hogy lehetünk ennyire szerencsétlenek? - sóhajtottam én is.
- Nem tudom kislányom...nem tudom...

Körülbelül este nyolcig pakolásztunk, pedig nem is volt olyan sok cuccunk. Apám autója nagy volt, ezért egy menettel el is tudtuk szállítani a csomagokat. A ház, jobban mondva villa alig tizenöt percre volt a mi házunktól. Kívülről csodálatos volt, a kert rengeteg színben ragyogott, mindenféle színű növény volt ott. A ház pedig, mint ahogy azt már említettem nagyon nagy és szép volt. Te jó ég! Mi várható akkor belül? Aranyburkolat és ezüst evőeszközök? És egyáltalán beengednek oda macskával? Kétlem... De...akkor biztosan nem költözöm be, Sooty nélkül nem megyek sehova, hisz ő a társam, a legeslegjobb barátom.
- Itt is volnánk! - szállt ki apám a kocsiból. - Szurkolj!
Becsöngetett. Kicsit izgultam, főleg amiatt hogy hogyan fogok kijönni a gyerekekkel és hogy a cicámmal együtt is áll-e még az ajánlatuk. Nagyon reméltem, hogy igen...
- Kim Sung Joong! - futott felénk egy kissé duci, de kedves arcú férfi. Első látásra szimpatikusnak tűnik.
- Barátom! - megölelték, sőt meg is puszilták egymást. Nagyon jóban lehetnek... - Annyira hálás vagyok nektek. El sem tudom mondani... - mondta apám meghatódottan.
- Ugyan már! Ne csináld ezt! Tudod, hogy rám mindig számíthatsz. Hisz te is ott voltál nekem egyszer, emlékszel...Gyertek be, gyorsan! Á, te vagy Seo Ah? - fordult felém.
- Jó napot! - kezetfogtam vele és meg is hajoltam.
Bementünk a házba, amiben ugyan nem volt aranyburkolat sem ezüst, de így is nagyon szép volt, izléses és modern. Látszott, hogy nem szegények.
- Gyönyörű ház! - mondtuk egyszerre apával.
- Nagyon köszönjük! - egy vékony női hang válaszolt. - Ha Ni vagyok! - feltűnt egy kecses, csinos fiatal nő, akit rögtön meg is kedveltem, hiszen olyan kedves volt az arca.
- Seo Ah, már nagyon vártalak! Gyere megmutatom hol fogsz aludni. Direkt neked alakítottam át a kisebbik fiam szobáját. Remélem tetszeni fog.  - mosolygott.
- Nem kellett volna. - szerénykedtem. - Nagyon nagyon köszönöm. De előbb...inkább be kéne hozni a csomagokat, nem?
- De de, igazad van. Mindjárt szólok a fiamnak, hogy segítsen. - azzal Ha Ni felrohant a lépcsőn.
- Menj lányom, én is mindjárt jövök!
- Oké. - mondtam, majd mosolyogva kisétáltam a kocsihoz. Jó kedvem lett. Nagyon kedvesnek tűntek, Ha Ni különösképpen. Sikerült kipakolnom az összes bőröndöt az autóból.
- Ennyi az össz? - kérdezte egy mély hang a hátam mögül. Hirtelen száznyolcvan fokos fordulatot vettem, hogy megnézzem ki az. Kissé ismerős volt a hang.
Mikor megláttam azt a valakit, úgy éreztem magam, mint akibe villám csapott. A szemöldököm a hajamig szaladhatott, az állam tuti leesett és a vérnyomásom is megszaporodott. Mindez miért? Azért, mert Son Dong Woon állt velem szemben, egy sima fekete pólóban és melegítőalsóban. Haja még mindig tökéletesen állt, de most nem is az volt a lényeg...
- Mi...mit keresel...te...itt? - dadogtam. - Eltévesztetted a házszámot?
- Ezt inkább tőled kéne kérdezni. - felelte mereven.
- Aigoo! Ez most...komoly? - nyeltem egy nagyot.
Nem hiszem el, hogy Szöul rengeteg lakosa közül, apám barátja pont annak a srácnak az apja, akit a legkevésbé sem kedvelek! A Sors! Gyűlölöm a Sorsot. Istenem, mondd hogy ez csak egy rossz rémálom!
- Azt hiszem...inkább választom a kocsit... - visszakoztam.
- Ahogy akarod. - megvonta a vállát, majd egyszerűen hátat fordított és besétált a házba.
- Dong Woon, fiam, miért nem segítesz Seo Ah-nak bepakolni? - jött ki a családfő.
- Azt mondta hogy inkább lakik abban az ózsdi fémdobozban. Ki vagyok én, hogy megakadályozzam ebben?
Mi a...? Ez be akar feketíteni a szülei előtt? Mérges pillantást vetettem rá, de ő nem hagyta abba.
- Amúgy zavarodban az autómatában felejtetted a visszajárót. - mosolyodott el pajkosan, majd elővett a zsebéből 500 wont.
- Nem érdekel. - rivalltam rá, majd felvettem a csomagokat és elindultam befelé. Szerencsétlenségemre pont akkor botlok meg, amikor elé érek. De Dong Woon még időben megragadta a karom, így végül is talpon maradtam.
- Hagyj! Megoldom egyedül is, kössz. - kirántottam magam a kezéből, majd tovább dölöngéltem, mivel a sok csomagtól alig tudtam menni.
- Igen, az előbbi "majdnem-hasalásból" erre merek is következtetni. - kuncogott. Fúúú, de idegesítő...! - Hihetetlen, hogy mekkora egy szerencsecsomag vagy! - nevetett.
- Urg. Békén hagynál? - kiabáltam rá.
- Lakótársak leszünk, bármennyire is sajnálatos ez mindkettőnk számára. Ezért elengedhetetlen egy halvány kommunikációs hidat felállítani kettőnk között...
- Egy dolgot akarok én felállítani. Még pedig egy berlini falhoz hasonló erős elválasztót, közted és köztem. Másra nincs szükségem...
- Jé, valamit mégis csak tanultál történelemből, igaz? Ezzel az IQ-d két ponttal növekedett. Most körülbelül negyede az enyémnek. Örüljél! - vigyorgott elégedetten.
- Seggfej.... - suttogtam az orrom alatt.
- Ti ismeritek egymást? - jött felénk Ha Ni és apám fülig érő szájjal.
- Egy suliba járunk. - morogtam. - Mindig kitúrja a másikat a helyéről és azt hiszi, hogy ő a király.
- Te beszélsz? - nézett rám Dong Woon gyilkos szemekkel. - Nem is tudom, ki járt ma az igazgatónál!?
- Nem is tudom, hogy ki miatt! - vágtam vissza.
- Várjunk, várjunk! - szakította félbe a vitát Ha Ni. - Egy iskolába jártok??? És te! - bökött Dong Woon felé. - Mit hallok? Azt hiszed te vagy a király?
- Seo Ah! Mi is ez az ügy az igazgatóval? - folytatta a vallatást apám.
Dong Woon-nal egyszerre kezdtünk el magyarázkodni:
- Ő tehet róla...
- Ő volt, aki...
- Elég legyen! - parancsolt ránk kedvesen DW apukája. - Most pakoljunk be, aztán majd megbeszéljük ezeket a dolgokat!